Szombat délelőtt összerántottam a lakást. Akik ismerték az otthoni szobámat, jogosan gondolhatnák azt, hogy itt is fetrengek a szennyes ruhámban és utat kell vágni a cuccaim között, ha el akarok jutni az ágyamhoz. "Fájó szívvel elégtelen" jár minden eképpen gondolkodó honfitársamnak. Ugyanis az isztambuli Kriszti olyan rendet tart a lakásban, hogy néha még ő maga is meglepődik magán. Na, szóval takarítottam, mert igényeltem. Szükségem volt rá. (Papó kedvéért). Mindennek meg van a saját helye és nagyon furcsa volt, hogy Ahmet ledobta a földre a zokniját. :D De ne rohanjuk ennyire előre...
Takarítás után beugrottam a városba (röpke 2 óra alatt elértem a célom... Welcome to Istanbul), mert Borka és Reni a hétvégét Isztambulban töltötték. Ők a Semmelweis-es évfolyamtársaim, akik Pamukkale-ban vannak Erasmuson. A hétvégére átrepültek Isztambulba várost nézni. A török barátaikkal voltak, akik lóti-futiban megmutattak nekik mindent, amit csak lehetett a városban. Szegények azt se tudták, hol vannak, hol voltak és hová fognak még menni :D Szóval velük találkoztam Ortaköyben. Ott voltak a barátaik is. Nem sokat beszélnek angolul, de (ahogy ezt eddig is tapasztaltam) őket se zavarta. Mondták, mondták. :D Néha beledobtak egy egy ismerősnek csengő angol szót. De jó fejek voltak nagyon. Beültünk egy helyre, ettünk kumpirt. Meg kell jegyezni, most már van összehasonlítási alapom, tényleg Ortaköyben kapható a legfincsibb kumpir. Mire kettőt pislogtam már a srácok ki is fizettek mindent és mentünk is tovább. A török vendégszeretet végtelen. Nade, én idegen vagyok számukra... Nem számít. Szóval tök jó fejek voltak és sajnáltam, hogy nem tudtam több időt velük tölteni, de Ortaköy után ők még Taksim felé vették az irányt, én meg megbeszéltem Ahmettel, hogy elzúzunk shoppingolni. :D Ugyanis a múlt héten Ahmet és még jó páran a kórházból elmentek focizni és azóta mondogatja Ahmet, hogy szeretne rendszeresen sportolni újra. Aztán mondtam neki, hogy van itt egy teniszpálya a lakásom mögött és nagyon vágyok már valami mozgásra én is. Úgyhogy elmentünk a Decathlonba és vett magának egy teniszütőt meg labdát. Most már csak az én ütőmre kell várni (meg a labdáimra) és mehetünk. Tök ingyen van, csak el kell kérni a lakat kulcsát az irodában és milyenk a pálya. Szó szerint. Szóval van teniszpartnerem. Jupiijéé. Majd kérek a kórházban 2 bitangpusztulatosan erős fáslit a két bitangpusztulatosan instabil térdemre és úgy fogunk teniszezni, mint Steffi Graf. :) Már várom. Csak előbb meg kell tanítanom valahogy Ahmetet teniszezni, mert elmondása alapján a Decathlonban fogott először ütőt a kezében.
Aztán vett magának egy utcai cipőt, én meg vettem magamnak a H&M-ben pár holmit, köztük színházba menős ruhát, mert nagyon szeretnék színházba meg klasszikus koncertre menni, csak nem volt hozzá ruhám. De most már van. Úgyhogy most már csak az akciós jegyekre kell várnom. 
Aztán, mivel Alinak vendégei voltak este, akikre Ahmet annyira nem volt kíváncsi (egy lakásban laknak), felajánlottam, hogy aludjon nálam. Múlt héten úgyis én aludtam náluk. Úgyhogy eljöttünk hozzánk. Persze addigra már nem volt busz, úgyhogy a metrótól sétáltunk. De alig bírtam menni, annyira röhögtünk mindenfélén. Annyit röhögünk, hogy az valami elképesztő. Konkrétan folytak a könnyeim tőle és nem tudtam járni. Aztán itthon még filmet akartunk nézni, de nem találtuk meg a kiválasztott filmünket angol nyelven ANGOL FELIRATTAL. Hihetetlen. Magyarul is meg törökül is megtaláltuk, de international language angolul no... Úgyhogy skippoltuk a filmezést, meg már amúgy is elmúlt 1 óra addigra. Kinyitottuk Ahmetnek a kanapét. Összeszámoltam, hogy szerintem ha az összes kanapémat kinyitom, akkor 7 vendéget tudok elszállásolni. Lehet, hogy egy kicsit hering feelingben, de hivatalosan 7 vendég. Ez olyan, mint amikor kiírják a buszon, hogy hány ülőhely van és hány állóhely. Ott se a kényelmet veszik első szempontnak. Szóval nálam is elfér 7 vendég. Ha úgy vesszük több is, mert egész vastagak a szőnyegeim is... :D Viszont ágyneműm nincsen. Van egy vastag pokrócom, megy valami takarófélém, de majd megkérem anyuékat, hogy hozzanak ki lepedőt meg valami elszállásolásra alkalmas huzatot vagy valamit.
Aztán reggelre Ahmet bal szeméből eltűnt a kontaktlencse. Neki olyan van, amit nem kell kivenni alváskor. De reggelre eltűnt a bal... Sehol sem találtuk, se a kanapén, se a földön. Abban se voltunk biztosak, hogy kiesett e, vagy csak elcsúszott. De a szemében sem találtuk... Minden bizonnyal elnyelte a föld. Mert itt nincs sehol. El akartunk volna menni egy török reggelizőbe, de túl későn keltünk fel. Úgyhogy Ahmet kitalálta, hogy főz reggelit. Így hát elmentünk a közértbe venni pár hozzávalót és csinált nekünk reggelit. Traditional török reggelit. Az a neve, hogy menemen. Olyasmit, mint a mi rántottánk, de nem a tojáson van a hangsúly, hanem a zöldségeken és a paradicsomszószon, amit friss paradicsomból kell kinyerni. Isteni volt. Meg már Ermanéknál is ettem egyszer egy olyan édes krémes valamit, amit kenyérre kennek, csak nem tudtam mi a neve. Most már tudom: Pekmez. Úgy van, hogy össze kell keverni a Pekmezt a Tahinnal és így kapunk egy nutellára emlékeztető édes krémet, amit a kenyára lehet kenni és nagyon fincsi. Nekem a Tahin kicsit a mogyoróvajra emlékeztetett, de aztán a Pekmezzel összekeverve már nem. A Pekmezt régen orvosságnak használták, mint a salepet. Mondtam is Ahmetnek, hogy náluk minden fincsi dolgot orvosságnak használtak. :)  Aztán elmentünk kicsit barangolni a városba, majd ettünk egy olyan helyen, ahonnan az egész Isztambult be lehetett látni, irtó szép volt. Aztán hirtelen elment az áram, így majdnem gyertyafényes vacsoránk lett, de addigra mi már lényegében végeztünk :D Később ittunk salep-et meg Boza-t. Ez utóbbi szintén nagyon fincsi dolog. Állagra inkább híg puding, mint folyadék. Kapunk hozzá kiskanalat is és ez is orvosság. :) Immunrendszer serkentő, tele van vitaminnal, állítólag még a kolera ellen is jó. :D majd töltök fel képet. 
Úgyhogy jó kis hétvége volt ez is. Most megyek még befejezem a házimat, holnap megyek Ázsiába meg a telefon regisztrálást elintézni. Aztán holnap Ermanéknál alszok, kedden onnan megyek dolgozni. :)

Az úgy kezdődött, hogy tegnapra kicsit lepukkantam. Nem az az "ágyban szenvedős-meghalós" típusú betegség, csak olyan "éppen hogy zavar, hogy jelen van" féle. De tegnap jó nagyot aludtam (du, és este is), meg ittam teát, coldrex...stb. Gondoltam, ha ma reggelre nagyon ramatyul leszek, majd felhívom Nazimot, de az alvás rengeteget segített és reggel nem voltam annyira rosszul, hogy kihagyjam a mai napot: tanulást, dolgozást, betegeket, barátokat, liftezést a 15 emelet között, szaladgálást az épületek közt, arab tolmácsra várást, 5 líráért 4 fogásos ebédjegy vevést...stb. Szóval éreztem az erőt és bementem. Ültem a buszon, iszogattam a teácskámat meg fújkáltam a nózimat. Úgy néztek rám az emberek... Gondoltam is, hogy azért ennyire nem kell attól félni, hogy valaki orrot fúj... Gondoltam kiírom a homlokomra, hogy "nyugi, nem fertőző, csak megfáztam a mérsékelt éghajlatú Isztambul által produkált szibériai hóviharban"...  de aztán rájöttem, hogy nem tudom, hogy írják törökül. Ők meg úgyse beszélnek in english.Úgyhogy csak fújkáltam tovább az orrom és iszogattam a teácskámat. 
A kórházban minden oké volt, ma is voltak saját betegeim, akiket egyedül kezeltem. Egyre jobban belejövök, már teljesen magabiztosnak érzem magam. Aztán voltak új betegek, például egy líbiai kisfiú, aki autóbalesetet szenvedett. Az egész család megsérült, sajnos az apuka nem élte túl. A kisfiú nővére is megsérült, őt is Nazim kezelte, ő már azt hiszem nincs is a kórházban. Szóval a kisfiúnak traumás agysérülése van, emiatt irtó erős spasmusa, amit muszáj oldani. Ez pedig fáj sajnos. Beraktam neki a sponge bob-ot a telómon, de nem bírt rá koncentrálni, annyira fájt neki, úgyhogy ez nem vált be, de legalább egy próbát megért. Aztán odapasszolta Nazimnak a telefonját, hogy tessék, vidd, meg vigyél bármit, amit akarsz, csak hagyd abba. Na ezen már kacagtunk mi is. Aztán mondta, hogy ő nem sír, csak kiabál. Ez tényleg így volt. Aztán a végén azért dobálta a puszit nekünk, meg integetett. Úgyhogy remélhetőleg nem akad ki, ha meglát minket legközelebb. Mondtam Nazimnak, hogy az összes gyerek betegéhez engem vigyen. Sajnos nincs túl sok neki, mert nem az a szakterülete, csak egyszer-egyszer van ilyen kivétel. De nem baj, mondtam, hogy akkor vigyen a kivételekhez. 
Egyik csoporttársam is náthás. Együtt fújtuk az orrunkat. Amúgy a csoporttársaim is úgy néztek rám, mintha még nem láttak volna náthás embert. :D Meg amikor fújtam az orromat, akkor is néztek rám meg néha kacagtak. Hát, gondolom így fejezik ki a sajnálatukat. 
Aztán délután Nazim elküldött az egyik beteghez egyedül. A néninek kompressziós csigolya törése van. Már sokat javult, már jár is járókerettel meg minden, csak még erősödnie kell. Na, vele gyakoroltam, mert ott az egyik hozzátartozó (asszem a fia) beszél angolul (ők se törökök) és segít a fordításban. Úgyhogy mentem a nénihez erősíteni, fekvő meg ülő tornát csináltunk. Nagyon ügyes volt a néni (meg én is). Egészen élveztem is. De tényleg. Meg a néni is olyan kis aranyos. Olyan kis csendes, de motivált. Aztán a legvégén ott hálálkodtak, aztán a néni lánya megkínált Baklava-val. Óóóó, hát milyen aranyos már tőle? Úgy meghatódtam. Mondta is a néni fia, hogy a nagyobbat vegyem el, de azért én inkább a kisebbet vettem el. Baklava-ból elég a kisebb is. :) Irtó fincsi, de nem bírok belőle sokat enni. Anno, amikor Ahmettel elmentünk a Gulluoglu-be és betoltunk fejenként 5 ilyen sütit, akkor azért eléggé kikészültem :D Éppen csak egy falatka, de huhhh. Elég is. Na, szóval az első hálapénzem Baklava formában. :D 
Aztán van egy betegünk, róla szerintem még nem írtam. Közlekedési baleset, 2 láb amputált, hemiplégia, spasmus, traumás agysérülés. Ehhez hozzájön a mentális instabilitás és a retardáció. De egyébként kedvelem ezt a beteget. Mert legalább van benne kihívás. Van egy sárga plüss kiskacsája. Meg van sok kislabdája meg szalagja is, amivel tudunk vele gyakorolni. Nagyjából olyan játékosan kell, mint egy gyerekkel. Na, már tegnap is mindenre tiltakozott, nagyon nehéz volt motiválni. Őt mindig Nazim kezeli, én nézem. Szóval már tegnap is kihívás volt, de azért valamit tudtunk még vele csinálni. Ma teljesen kész volt. Semmit sem engedett, mindenre tiltakozott, kiabált, agresszív volt. Úgyhogy 15 percig próbáltuk megnyugtatni, aztán sajnos fel kellett adni, mert csak egyre jobban belelovalta magát. 
Azt nem is meséltem, hogy tegnap volt egy kis furcsaság. Írtam Elio-ról a madagaszkári csoporttársamról. Nazim neki is megengedte, hogy legyenek saját betegei. Nyilván. Aztán az egyik doki odament Nazimhoz és tök gáz volt, mert mondta Nazimnak, hogy láttam Elio-t, hogy kezeli a betegeit és hogy Nazim szerint jól dolgozik e Elio és kell e aggódniuk miatta és hogy rendes gyerek e meg ilyenek. Nazim meg mondta, hogy persze, hogy jó, azért adott neki beteget, mert látta, hogy hogy dolgozik...stb. Aztán kiderült, hogy a dokinak fenntartásai voltak Elio bőrszínével kapcsolatban. Annyira fura. Én először nem is értettem, hogy mi baja a dokinak, nem értettem, hogy miért kérdezősködik Elio-ról. Aztán mondta Nazim, hogy sajnos még előfordulhat, hogy valaki előítéletes a színes bőrűekkel. De amúgy meg tökre nem értem, mert például azokat a betegeket, akik Líbiából jönnek, azokkal is problémázik? Mert ők is lehetnek sötétebb bőrűek. Attól függően, hogy Líbia mely részéről érkeztek. Szóval tökre nem értem. Ennyi erőből rólam is faggathatta volna Nazimot. Csak aztán rájöttem, hogy rám nincs rám írva, hogy honnan jöttem... Pedig ha aggódniuk kell, akkor inkább miattam aggódhatnának. Egy magyar cserediák a török kórházban, aki líbiai betegekkel beszél angolul... Na mindegy. Szóval ez azért úgy szíven ütött. Mármint ez a rasszista megnyilvánulás. 
Aztán az egyik beteg azt hitte, hogy in Madagaszkár mindenki tűszoknyában szaladgált és oroszlánokra vadászik. Ő meg erről faggadta Elio-t. Szakadtunk a röhögéstől. :D Azóta is azt hajtogatja, hogy ő szeretne egy oroszlánt. Szóval az élet sose uncsi idekint. 
Aztán ebédeltünk Ahmet-el. Megvártam, míg elment Friday Pray-re. A F. P. a legfontosabb ima a héten. Minden pénteken van. Ahmet például csak a F. P-re jár, máskor nem is szokott imádkozni. 
Amióta itt vagyok Isztambulban rengeteget beszélgetünk a politikáról, társadalmi berendezkedésről, vallásról. Például ugye a nők nem imádkozhatnak ott, ahol a férfiak. Legalább valamilyen kis elválasztó dolognak kell lennie. És a nőknek mindig legalább egy lépéssel hátrébb kell lenniük. Itt nincs meg az egyenjogúság, mint nálunk, vagy mint Amerikában. És ez az iszlám vallásból eredeztethető. És ez átkerült ugye a társadalomra is. A mindennapokra. Mert ugye pár száz évvel ezelőtt nem lehetett a vallást elválasztani az "élettől". Sokszor ma se, egyébként. És pont ebből van a konfliktus Törökországban. Mert Atatürk 1923-ban már kikiáltotta a köztársaságot és igen erősen tevékenykedett a szekularizáció oldalán, továbbá betiltotta az ulemat, az iszlám valláson alapuló jog alkotást és ítélet hozást, és azt, hogy az oktatást az ulema felügyelje, 1925-ben betiltatta a fez kalap viselését, ami az oszmán uralom szimbóluma volt és szorgalmazta az európai öltözék viselését mind a nők, mind a férfiak körében. Bár tény, a női fejkendők ellen nem léptek fel. Szóval összességében már 1923-tól elindult az ország egy európaibb jövő felé, egy igazán új világ felé. 1925-ben elfogadták a Gergely-naptárat és svájci mintára a polgári törvénykönyvet, mellyel kijelentették a női és férfi egyenjogúságot. Ekkor megiltották a többnejűséget és a nők jogot kaptak a válásra (korábban csak a férfiak kezdeményezhették). Sőt, ekkor nyílt meg a felsőoktatás a nők előtt. Mellesleg a Medipolban az a cuki néni tanárnő, akiről már írtam, hogy milyen kedves volt velem, szóval ő az első török női gyógytornász. Ez sem mellékes. Szóval szerintem ez egy tök bonyolult kérdés. Mert egyrészről itt vannak a nem igazán vallásos emberek, akik nagyon nyitnának egy európaibb világ felé, és itt vannak a vallásos emberek, akik nem szeretnének elszakadni a múlttól. Ez valahol egy identitás kérdés is. Hogy kik is vagyunk? Kik akarunk lenni? Ragaszkodjunk a múltunkhoz, a kultúránkhoz, a vallásunkhoz, a megszokott és számunkra megfelelő életünkhöz, vagy pedig nyissunk egy tök más irányba, engedjünk be valami újat, furcsát, szokatlant, amiről nem tudunk semmit? Tehát én megértem mindkét felet. És iszonyú nehéz lehet. Mindenkinek. Mert az tény, hogy a társadalom szétszakadt. Tényleg rengeteget beszélgetek az emberekkel a politikáról, társadalomról és a mindennapi problémákról. Azt mondta nekem ma egy lány, aki nyitna egy európaibb világ felé, hogy "a probléma nem a vallásossággukkal van, meg nem azzal, hogy "covered" emberek (így nevezik a kendőt viselőket), hanem hogy nemcsak ténylegesen, de átvitt értelemben is eltakarják a kendővel a lehetőséget, hogy meglássák azt is, ami nem az orruk előtt van. Hogy szélesebb látókörük lehessen. (Amúgy tényleg sokszor nem látják, hogy ott állsz mellettük, de ez most mellékes. Olyan, mint a paciknak a szemellenző). Szóval ez az egyik oldal véleménye. De ott vannak a vallásos emberek. Én őket is megértem. Például ha egy ember ebbe születik bele, egy ilyen családba, ahol egy ilyen szemléleten keresztül ismeri meg a világot, tőle mit várhatnánk? Nincs is más választása, csak követni a szülei példáit. Számára nincs kérdés. Ő akkor is kendőt fog viselni, ha nem akarna. És máris bekerült a társadalom azon rétegébe, akik inkább ragaszkodnak a megszokotthoz, a sajáthoz, a valláshoz és kevésbé Atatürk nézeteihez. Ahmettel is beszélgettem a vallásról. Szóba is került Sila. A lány, aki jósolt nekem a kávé zaccból. Ahmet azt mondta, hogy Sila vallásosabb, mint ő. Ezen pedig nagyon meglepődtem, mert Sila nem hord kendőt, meg semmi. Kérdeztem is, hogy hogy van ez. Aztán mondta Ahmet, hogy a vallás nem arról szól, hogy mit mutatsz kifele. Hanem, hogy mit érzel bent. És ebben igaza van. Az évfolyamtársaim is ezt mondták. Hogy sokan az egyetemen például kendőt viselnek és eljárnak imádkozni is, közben pedig hallják, hogy milyen "világi" dolgokról beszélgetnek. Fiúkról, szerelemről, szexről...stb. De ez normális. Nyilván. Mindenki arról beszél, mindenkit érdekel. Akkor is, ha ő éppen egy 21. századba született iszlám család lánya vagy fia. Ez így tűnik normálisnak. Meg sok vallásos ember, hiába nem lehetne házasság előtt szexuális életet élni, a fiatalok élnek szexuális életet. A legtöbben. A ritkább az, ha nem. Ez valahogy így van a kereszténységben is. Elvileg ott sem lehetne a lagzi előtt... Szóval szerintem a fő konfliktus abból adódik, hogy a kendőt viselő vallásos emberek sem annyira vallásosak. Úgy értve, hogy nem mindenben tartanak ki az iszlám mellett. És akkor minek viselnek kendőt? Mert ugye a kendő viselése azért van, hogy bizonyos férfiak előtt ne legyenek a nők kihívóak. Ezért kendőt viselnek. A Korán egyébként nem is írja, hogy viseljenek kendőt a nők állítólag. Csak azt kéri, hogy "takarják el díszeiket és testük azon részeit, melyek nem nyilvánvalóak". 
Úgyhogy ez ez nagyon bonyolult kérdés, rengeteg dolgot nem értek még, úgyhogy majd még nyomozok tovább. Csak annyira érdekes, muszáj volt leírnom. Ja és ugye Törökország EU tagállam jelölt. 2005 óta folynak a tárgyalások. Csak hát a Kopppenhágai Kritériumokkal is problémák vannak, pl. stabil demokratikus intézmény rendszer szükséges (nem mellékesen a török miniszterelnök visszavezette az állami oktatásba az oszmán nyelv tanulását... és eléggé az atatürki köztársaság ellen cselekszik), úgyhogy nagy fejtörést okoznak az EU-nak. Szóval mind politikailag, mind társadalmilag, vallásilag nagyon egyéni helyzet. Mert irtó erősen kötődnek a kultúrájukhoz, történelmükhöz és félnek, hogy elvesztik ezeket. 
Hú, de elkanyarodtam.
Szóval orrfújás. Ja, tegnap vettem orrsprayt. Törökországban nincs rhinospray plus. Ez szomorú tény. Úgyhogy Otrivint vettem. Szóval már kezdett kellemetlen lenni, hogy mindenki furán néz rám, mikor orrot fújok. Aztán Alival meg Ahmettel megvizsgáltuk a betegemet, akiről kell majd a reportot írnom. Aztán már Ali is nézett rám, mikor orrot fújtam, de ez már vagy 5 órakor volt. Mondta, hogy slowly, slowly. Nézem is, hogy nem mindegy nekik, hogy fújom az orrom. :D Aztán már annyira gyanús volt, megkérdeztem Ahmet-et:  Te figyu, Törökországban nem szabad orrot fújni? :D Röhögött, de lényegében ráéreztem. Szóval hát nem illik orrot fújni. Inkább szívni kell. :D:D Na, mondom, ezt nem hiszem el. Akkor ezért nézett ma rám mindenki ferde szemmel. Törökországban nem illik orrot fújni. Azzal semmi probléma nincs, ha valaki az agyáig szívja a dolgot szürcsögve (mint ahogy azt nap, mint nap tapasztalja is az ember. :D) . Szóval itt a magyarázat. Azért szívják az orrukat, mert kifújni illetlenség. Én meg azért fújom ki az orrom, mert azt hittem, szipogni illetlenség. :D Szóval így zártam le a napot. A megvilágosodással, hogy milyen udvariatlan voltam egész nap. :D Mert orrot fújtam. Egyrészt annyira kellett röhögnöm ezen a tényen (Ahmet-el együtt röhögtünk), hogy folytak a könnyeim, másrészt meg annyira rosszul éreztem magam, hogy gyorsan írtam is egy kör wats up üzenetet a csoporttársaimnak, hogy tökre bocsi, hogy orrot fújtam egész nap, de nem tudtam, hogy nem illik. De irtó jó fejek voltak, mert pl Nazim is írta, hogy hülyeségnek tartja ezt és ő se foglalkozik vele. Meg a többiek is írták, hogy "We love you christie, don't worry". Úgyhogy most már nyugodtan hajthatom álomra a fejem, nem nyomaszt többé az orrfújás dilemmája. Mondjuk hazafelé a buszon nem mertem kifújni az orrom. Alig vártam, hogy hazaérjek és trombitálhassak. Még mázli, hogy hétvége jön. Annyit fújhatom az orrom, amennyit jól esik.  Azért még mindig röhögök. Törökországban nem illik orrot fújni :D:D:D Kérdeztem is Ahmet-et, hogy mi a bevett szokás orrfújásra. Azt mondta, hogy a wc-n bezárkózva szokott orrot fújni a legtöbb ember. Mondtam is neki, ha én ma egész nap a wc-re jártam volna orrot fújni, nem sokat láttak volna :D:D Hát így van ez. Ahányszor rágondolok a helyzetre, röhögnöm kell. Ahogy fújom az orrom mindenki előtt, mit gondolhattak rólam? :D:D Nem illik orrot fújni. Micsoda szokás ez? Ahogy Ahmet mondja nekem minden olyan dologra, amin meglepődök idekint: "Welcome to Turkey!"

Ma ismét elaludtam. De megint csak sikerült időben beérnem. Igen, ismét elsőként érkezve és még nekem kellett várnom a többiekre. :D Szóval 9-re mentem fel az osztályra, majd utánam megérkezett Elio, a madagaszkári csoporttársam. A többiek ma nem jöttek, szóval csak ketten voltunk Nazim-nak. Elio nagyon jó fej, majd csinálok vele selfiet. Egy szót se beszél angolul. 5 éve érkezett Törökországba, nyilván már tökéletesen beszél törökül, minden bizonnyal az angolra csak ezért nem maradt energiája :D Vagy mert nagyon is be akart illeszkedni a törökök közé, és ehhez hozzájárul az, hogy ne tudjon angolul :D Aztán elkezdődött a nap, mentünk Nazimmal, mentünk ismerős betegekhez, meg újakhoz is. Már kora reggel pedzegette, hogy mehetnénk akár egyedül is a betegekhez, de udvariasan visszautasítottam a lehetőséget és igényt tartottam a felügyeletére. Nem éreztem magamat biztosnak és még mindig izgultam egy kicsit, hogy mindent jól csináljak. Aztán gyakoroltunk minden félét, sok dolog ma már jobban is ment, mint tegnap. (egyébként a legtöbb dolgot a transzport klinikai gyakorlatomból és az OORI-s gyakorlatomból profitálok egyenlőre) Aztán a sokadik beteg után ismét felhozta ezt az "adnék neked saját beteget" témát és hozzátette, hogy ne legyek kishitű meg bízzak magamban...stb. Úgyhogy végül belementem és elvállaltam 1 beteget, rögtön lett belőle 3 :D Úgyhogy nyertem magamnak 3 saját beteget. És tökre élveztem, nagyon jó volt, nem is voltam bizonytalan, tudtam, mit akarok csinálni, mondtam is Nazimnak, hogy máskor is szeretnék saját beteget :D De valószínűleg e kijelentésem nélkül is megnyertem őket magamnak a hétre. Meg az a jó, hogy Nazim kérdezget is tőlem, pl ma mentünk egy új beteghez és nem olvastuk el a dokumentációs lapját, anélkül akartuk megvizsgálni, hogy bármit is tudnánk róla. És Nazim megmutatta, hogy hogy kell gondolkodni, meg kell vizsgálni, hogy mit tud a beteg, mely izomcsoportok működnek, melyek estek ki vagy gyengültek és ebből lehet következtetni a sérülés magasságára. Mármint, hogy mely csigolyák közt kilépő ideg sérült. Nagyon kéne tanulnom, meg ismételnem ezeket... 
A legviccesebb az volt ma, amikor a török gyógytornász, a madagaszkári hallgató és a magyar cserediák elment megkezelni egy líbiai beteget :D Hát ezen szétröhögtem magam. Annyira vicces helyzet volt.
Amúgy nagyon sok a líbiai beteg. A Medipolnak szerződése van Líbiával, így ellátjuk a líbiai sérülteket. A polgárháború miatt iszonyú sok a lőtt beteg. Ma például kezeltünk egy 20 éves fiatal fiút, aki a fején kívül semmit sem tudott megmozdítani. És sajnos ilyen a többség. Fiatalok és tehetetlenek. Kiszolgáltatottak. Sokan nem beszélnek az arabon kívül semmit. Ezért a kórház alkalmaz tolmácsokat. Sokszor így vizitelnek az orvosok. Tolmáccsal. De időnként nekünk is szükségünk van tolmácsra. Már Nazim megtanult pár egészségügyben fontos arab szót, így ő általában boldogul.
Volt ma egy nagyon sokkoló betegünk is. Ő is líbiai. Felkelő. Elkapták odakint a grabancát, megfosztották a nemi szervétől és felgyújtották a lábait... 
Aztán Nazimmal lementünk a pediátriára, mert egy kollégája megkérte, hogy helyettesítse. Lent találkoztunk Sila-val. Úgyhogy őt is megnéztem, ahogy kezelt egy babát, meg aztán Nazimot is, ahogy egy kislányt.
Szóval minden nagyon érdekes volt, sokat tanultam ma is. Sokat mászkálok a kórházban, igyekszem nem eltévedni.
Aztán láttam ma, ahogy leszállt egy helikopter a leszállóra. Csináltam is egy képet. Majd feltöltöm. Aztán 4kor elengedett minket Nazim, de én maradtam még, mert megengedte, hogy maradhassak. Úgyhogy fél 6-ig még dolgoztunk, mentünk a betegekhez. Aztán mutatott nekem egy technikát vállra. Hogy hogyan lehet ROM-ot növelni meg mit lehet csinálni subluxátio esetén vagy befagyott vállnál. Megmutatta rajtam aztán meg megtanította, hogy hogy kell és rajta gyakoroltam. Nagyon jó kis módszer. Egyáltalán nem fáj, sőt tök jó érzés. Utána meg olyan, mintha így felszabadult volna valami a válladban, amitől könnyebben mozgatod. Jó nagyon. Először aggódtam, meg mondtam is neki, hogy van némi vállízületi instabilitásom és nem szeretnék kar nélkül hazamenni. De biztosított róla, hogy neurológiai subluxált vállas betegeknél is alkalmazható technika, úgyhogy do not worry. Bár én akkor is mindig worry, de tényleg felesleges volt.
Hulla vagyok, de még muszáj tanulnom meg készülnöm holnapra. 

Ma kicsit izgultam reggel a buszon, hogy milyen lesz az új "supervisor"-om (aki felügyeli és a terelgeti a hallgatókat, mint egy tyúkanyó). Azt még nem is írtam, hogy a kórház több épületből áll (nyilván), felfelé van asszem 7 emelet, lefelé meg 6. :D Úgyhogy nem aprózták el. :D Reggel a hatodikon gyülekeztünk (of course első voltam), aztán megérkezett a supervisor, Nazim. Na, azt hiszem oltári nagy mázlim van, mert Nazim is nagyon jól beszél angolul, így erre a hétre is meg van oldva a nyelv. Mindent fordít nekem, mindent megmutat, nagyon jó. 5-en vagy 6-an vagyunk nála, így megyünk vele a betegeihez. Az első betegnél már rögtön le is tesztelt egy passzív kimozgatással. Eléggé izgultam és szerintem nem is voltam túl precíz, de nem volt semmi gond. :) Az egyik mai beteget már ismertem a Lokomat terápiából, úgyhogy jó volt ismerős arcokkal is összefutni. Amúgy még mindig szoknom kell, hogy mennyire sok a balesetes beteg. Villamos katasztrófa, közlekedési baleset, munkahelyi szerencsétlenség, GOLYÓ OKOZTA  sérülések...stb. Nazim kérdezte, hogy otthon milyen betegek vannak a neuron. Nézek rá, mondom: hát van stroke meg stoke. :D De egyszer láttam Guijjon Barrét is. Na, itt kicsit több féle beteggel találkozik az ember. Lényegében a tünetek hasonlók, így az alapok megegyeznek, csak adaptálni kell az individuumra. Az a jó, hogy csomó mindent csinálhatunk, sőt, állítólag holnap már egyedül is kell kezeljünk beteget. Egy nap 2x megy minden betegéhez. Használt gyurmát, kislabdát, szalagot, mindenféle eszközzel dolgozik. Aztán felrakott 2 tape-et is, egy váll subluxátio ellenit és a boka dorsalfelxiót segítőt. Na ez utóbbi nagyon komoly volt, csak pislogtam. Amúgy meg olyanok a kórtermek, amikről mi álmodozni szoktunk. A minden irányba állítható/dönthető/emelhető/süllyeszthető ágyak, minden egyes beteg alatt anti decu matrac, minden beteghez külön cuccok, kesztyű, fertőtlenítő szer, fizio eszközök, nagyon komoly. 
Úgyhogy nagyon szuper napom volt, rengeteget láttam, sok mindent csináltam, ez a hét is nagyon tanulságos lesz.
Aztán ebéd szünetben összefutottam a 3 olasz medikus sráccal. Rögtön át is váltottam olaszra. Még egy pár dologra egész jól emlékszem. :D
Holnap le kell majd menjek a robotik rehabilitation-re, mert jön majd a "betegem", akiről a report-ot kell írnom. És holnap fogom megvizsgálni. Eléggé érdekes lesz. Ma Ahmet-el lefordítottuk a dokumentációs lapját. Nincs valami sok időm megcsinálni, úgyhogy igazán bele kell húzzak...
Azt veszem észre, hogy mennyire elfoglalt vagyok. Hogy milyen sok dologgal kell foglalkoznom, bent is sok a dolog, itthon is kell még iparkodni, készülni másnapra, úgyhogy nem unatkozom. De ez jobb is így. Várom a holnapot.