Az úgy kezdődött, hogy tegnapra kicsit lepukkantam. Nem az az "ágyban szenvedős-meghalós" típusú betegség, csak olyan "éppen hogy zavar, hogy jelen van" féle. De tegnap jó nagyot aludtam (du, és este is), meg ittam teát, coldrex...stb. Gondoltam, ha ma reggelre nagyon ramatyul leszek, majd felhívom Nazimot, de az alvás rengeteget segített és reggel nem voltam annyira rosszul, hogy kihagyjam a mai napot: tanulást, dolgozást, betegeket, barátokat, liftezést a 15 emelet között, szaladgálást az épületek közt, arab tolmácsra várást, 5 líráért 4 fogásos ebédjegy vevést...stb. Szóval éreztem az erőt és bementem. Ültem a buszon, iszogattam a teácskámat meg fújkáltam a nózimat. Úgy néztek rám az emberek... Gondoltam is, hogy azért ennyire nem kell attól félni, hogy valaki orrot fúj... Gondoltam kiírom a homlokomra, hogy "nyugi, nem fertőző, csak megfáztam a mérsékelt éghajlatú Isztambul által produkált szibériai hóviharban"...  de aztán rájöttem, hogy nem tudom, hogy írják törökül. Ők meg úgyse beszélnek in english.Úgyhogy csak fújkáltam tovább az orrom és iszogattam a teácskámat. 
A kórházban minden oké volt, ma is voltak saját betegeim, akiket egyedül kezeltem. Egyre jobban belejövök, már teljesen magabiztosnak érzem magam. Aztán voltak új betegek, például egy líbiai kisfiú, aki autóbalesetet szenvedett. Az egész család megsérült, sajnos az apuka nem élte túl. A kisfiú nővére is megsérült, őt is Nazim kezelte, ő már azt hiszem nincs is a kórházban. Szóval a kisfiúnak traumás agysérülése van, emiatt irtó erős spasmusa, amit muszáj oldani. Ez pedig fáj sajnos. Beraktam neki a sponge bob-ot a telómon, de nem bírt rá koncentrálni, annyira fájt neki, úgyhogy ez nem vált be, de legalább egy próbát megért. Aztán odapasszolta Nazimnak a telefonját, hogy tessék, vidd, meg vigyél bármit, amit akarsz, csak hagyd abba. Na ezen már kacagtunk mi is. Aztán mondta, hogy ő nem sír, csak kiabál. Ez tényleg így volt. Aztán a végén azért dobálta a puszit nekünk, meg integetett. Úgyhogy remélhetőleg nem akad ki, ha meglát minket legközelebb. Mondtam Nazimnak, hogy az összes gyerek betegéhez engem vigyen. Sajnos nincs túl sok neki, mert nem az a szakterülete, csak egyszer-egyszer van ilyen kivétel. De nem baj, mondtam, hogy akkor vigyen a kivételekhez. 
Egyik csoporttársam is náthás. Együtt fújtuk az orrunkat. Amúgy a csoporttársaim is úgy néztek rám, mintha még nem láttak volna náthás embert. :D Meg amikor fújtam az orromat, akkor is néztek rám meg néha kacagtak. Hát, gondolom így fejezik ki a sajnálatukat. 
Aztán délután Nazim elküldött az egyik beteghez egyedül. A néninek kompressziós csigolya törése van. Már sokat javult, már jár is járókerettel meg minden, csak még erősödnie kell. Na, vele gyakoroltam, mert ott az egyik hozzátartozó (asszem a fia) beszél angolul (ők se törökök) és segít a fordításban. Úgyhogy mentem a nénihez erősíteni, fekvő meg ülő tornát csináltunk. Nagyon ügyes volt a néni (meg én is). Egészen élveztem is. De tényleg. Meg a néni is olyan kis aranyos. Olyan kis csendes, de motivált. Aztán a legvégén ott hálálkodtak, aztán a néni lánya megkínált Baklava-val. Óóóó, hát milyen aranyos már tőle? Úgy meghatódtam. Mondta is a néni fia, hogy a nagyobbat vegyem el, de azért én inkább a kisebbet vettem el. Baklava-ból elég a kisebb is. :) Irtó fincsi, de nem bírok belőle sokat enni. Anno, amikor Ahmettel elmentünk a Gulluoglu-be és betoltunk fejenként 5 ilyen sütit, akkor azért eléggé kikészültem :D Éppen csak egy falatka, de huhhh. Elég is. Na, szóval az első hálapénzem Baklava formában. :D 
Aztán van egy betegünk, róla szerintem még nem írtam. Közlekedési baleset, 2 láb amputált, hemiplégia, spasmus, traumás agysérülés. Ehhez hozzájön a mentális instabilitás és a retardáció. De egyébként kedvelem ezt a beteget. Mert legalább van benne kihívás. Van egy sárga plüss kiskacsája. Meg van sok kislabdája meg szalagja is, amivel tudunk vele gyakorolni. Nagyjából olyan játékosan kell, mint egy gyerekkel. Na, már tegnap is mindenre tiltakozott, nagyon nehéz volt motiválni. Őt mindig Nazim kezeli, én nézem. Szóval már tegnap is kihívás volt, de azért valamit tudtunk még vele csinálni. Ma teljesen kész volt. Semmit sem engedett, mindenre tiltakozott, kiabált, agresszív volt. Úgyhogy 15 percig próbáltuk megnyugtatni, aztán sajnos fel kellett adni, mert csak egyre jobban belelovalta magát. 
Azt nem is meséltem, hogy tegnap volt egy kis furcsaság. Írtam Elio-ról a madagaszkári csoporttársamról. Nazim neki is megengedte, hogy legyenek saját betegei. Nyilván. Aztán az egyik doki odament Nazimhoz és tök gáz volt, mert mondta Nazimnak, hogy láttam Elio-t, hogy kezeli a betegeit és hogy Nazim szerint jól dolgozik e Elio és kell e aggódniuk miatta és hogy rendes gyerek e meg ilyenek. Nazim meg mondta, hogy persze, hogy jó, azért adott neki beteget, mert látta, hogy hogy dolgozik...stb. Aztán kiderült, hogy a dokinak fenntartásai voltak Elio bőrszínével kapcsolatban. Annyira fura. Én először nem is értettem, hogy mi baja a dokinak, nem értettem, hogy miért kérdezősködik Elio-ról. Aztán mondta Nazim, hogy sajnos még előfordulhat, hogy valaki előítéletes a színes bőrűekkel. De amúgy meg tökre nem értem, mert például azokat a betegeket, akik Líbiából jönnek, azokkal is problémázik? Mert ők is lehetnek sötétebb bőrűek. Attól függően, hogy Líbia mely részéről érkeztek. Szóval tökre nem értem. Ennyi erőből rólam is faggathatta volna Nazimot. Csak aztán rájöttem, hogy rám nincs rám írva, hogy honnan jöttem... Pedig ha aggódniuk kell, akkor inkább miattam aggódhatnának. Egy magyar cserediák a török kórházban, aki líbiai betegekkel beszél angolul... Na mindegy. Szóval ez azért úgy szíven ütött. Mármint ez a rasszista megnyilvánulás. 
Aztán az egyik beteg azt hitte, hogy in Madagaszkár mindenki tűszoknyában szaladgált és oroszlánokra vadászik. Ő meg erről faggadta Elio-t. Szakadtunk a röhögéstől. :D Azóta is azt hajtogatja, hogy ő szeretne egy oroszlánt. Szóval az élet sose uncsi idekint. 
Aztán ebédeltünk Ahmet-el. Megvártam, míg elment Friday Pray-re. A F. P. a legfontosabb ima a héten. Minden pénteken van. Ahmet például csak a F. P-re jár, máskor nem is szokott imádkozni. 
Amióta itt vagyok Isztambulban rengeteget beszélgetünk a politikáról, társadalmi berendezkedésről, vallásról. Például ugye a nők nem imádkozhatnak ott, ahol a férfiak. Legalább valamilyen kis elválasztó dolognak kell lennie. És a nőknek mindig legalább egy lépéssel hátrébb kell lenniük. Itt nincs meg az egyenjogúság, mint nálunk, vagy mint Amerikában. És ez az iszlám vallásból eredeztethető. És ez átkerült ugye a társadalomra is. A mindennapokra. Mert ugye pár száz évvel ezelőtt nem lehetett a vallást elválasztani az "élettől". Sokszor ma se, egyébként. És pont ebből van a konfliktus Törökországban. Mert Atatürk 1923-ban már kikiáltotta a köztársaságot és igen erősen tevékenykedett a szekularizáció oldalán, továbbá betiltotta az ulemat, az iszlám valláson alapuló jog alkotást és ítélet hozást, és azt, hogy az oktatást az ulema felügyelje, 1925-ben betiltatta a fez kalap viselését, ami az oszmán uralom szimbóluma volt és szorgalmazta az európai öltözék viselését mind a nők, mind a férfiak körében. Bár tény, a női fejkendők ellen nem léptek fel. Szóval összességében már 1923-tól elindult az ország egy európaibb jövő felé, egy igazán új világ felé. 1925-ben elfogadták a Gergely-naptárat és svájci mintára a polgári törvénykönyvet, mellyel kijelentették a női és férfi egyenjogúságot. Ekkor megiltották a többnejűséget és a nők jogot kaptak a válásra (korábban csak a férfiak kezdeményezhették). Sőt, ekkor nyílt meg a felsőoktatás a nők előtt. Mellesleg a Medipolban az a cuki néni tanárnő, akiről már írtam, hogy milyen kedves volt velem, szóval ő az első török női gyógytornász. Ez sem mellékes. Szóval szerintem ez egy tök bonyolult kérdés. Mert egyrészről itt vannak a nem igazán vallásos emberek, akik nagyon nyitnának egy európaibb világ felé, és itt vannak a vallásos emberek, akik nem szeretnének elszakadni a múlttól. Ez valahol egy identitás kérdés is. Hogy kik is vagyunk? Kik akarunk lenni? Ragaszkodjunk a múltunkhoz, a kultúránkhoz, a vallásunkhoz, a megszokott és számunkra megfelelő életünkhöz, vagy pedig nyissunk egy tök más irányba, engedjünk be valami újat, furcsát, szokatlant, amiről nem tudunk semmit? Tehát én megértem mindkét felet. És iszonyú nehéz lehet. Mindenkinek. Mert az tény, hogy a társadalom szétszakadt. Tényleg rengeteget beszélgetek az emberekkel a politikáról, társadalomról és a mindennapi problémákról. Azt mondta nekem ma egy lány, aki nyitna egy európaibb világ felé, hogy "a probléma nem a vallásossággukkal van, meg nem azzal, hogy "covered" emberek (így nevezik a kendőt viselőket), hanem hogy nemcsak ténylegesen, de átvitt értelemben is eltakarják a kendővel a lehetőséget, hogy meglássák azt is, ami nem az orruk előtt van. Hogy szélesebb látókörük lehessen. (Amúgy tényleg sokszor nem látják, hogy ott állsz mellettük, de ez most mellékes. Olyan, mint a paciknak a szemellenző). Szóval ez az egyik oldal véleménye. De ott vannak a vallásos emberek. Én őket is megértem. Például ha egy ember ebbe születik bele, egy ilyen családba, ahol egy ilyen szemléleten keresztül ismeri meg a világot, tőle mit várhatnánk? Nincs is más választása, csak követni a szülei példáit. Számára nincs kérdés. Ő akkor is kendőt fog viselni, ha nem akarna. És máris bekerült a társadalom azon rétegébe, akik inkább ragaszkodnak a megszokotthoz, a sajáthoz, a valláshoz és kevésbé Atatürk nézeteihez. Ahmettel is beszélgettem a vallásról. Szóba is került Sila. A lány, aki jósolt nekem a kávé zaccból. Ahmet azt mondta, hogy Sila vallásosabb, mint ő. Ezen pedig nagyon meglepődtem, mert Sila nem hord kendőt, meg semmi. Kérdeztem is, hogy hogy van ez. Aztán mondta Ahmet, hogy a vallás nem arról szól, hogy mit mutatsz kifele. Hanem, hogy mit érzel bent. És ebben igaza van. Az évfolyamtársaim is ezt mondták. Hogy sokan az egyetemen például kendőt viselnek és eljárnak imádkozni is, közben pedig hallják, hogy milyen "világi" dolgokról beszélgetnek. Fiúkról, szerelemről, szexről...stb. De ez normális. Nyilván. Mindenki arról beszél, mindenkit érdekel. Akkor is, ha ő éppen egy 21. századba született iszlám család lánya vagy fia. Ez így tűnik normálisnak. Meg sok vallásos ember, hiába nem lehetne házasság előtt szexuális életet élni, a fiatalok élnek szexuális életet. A legtöbben. A ritkább az, ha nem. Ez valahogy így van a kereszténységben is. Elvileg ott sem lehetne a lagzi előtt... Szóval szerintem a fő konfliktus abból adódik, hogy a kendőt viselő vallásos emberek sem annyira vallásosak. Úgy értve, hogy nem mindenben tartanak ki az iszlám mellett. És akkor minek viselnek kendőt? Mert ugye a kendő viselése azért van, hogy bizonyos férfiak előtt ne legyenek a nők kihívóak. Ezért kendőt viselnek. A Korán egyébként nem is írja, hogy viseljenek kendőt a nők állítólag. Csak azt kéri, hogy "takarják el díszeiket és testük azon részeit, melyek nem nyilvánvalóak". 
Úgyhogy ez ez nagyon bonyolult kérdés, rengeteg dolgot nem értek még, úgyhogy majd még nyomozok tovább. Csak annyira érdekes, muszáj volt leírnom. Ja és ugye Törökország EU tagállam jelölt. 2005 óta folynak a tárgyalások. Csak hát a Kopppenhágai Kritériumokkal is problémák vannak, pl. stabil demokratikus intézmény rendszer szükséges (nem mellékesen a török miniszterelnök visszavezette az állami oktatásba az oszmán nyelv tanulását... és eléggé az atatürki köztársaság ellen cselekszik), úgyhogy nagy fejtörést okoznak az EU-nak. Szóval mind politikailag, mind társadalmilag, vallásilag nagyon egyéni helyzet. Mert irtó erősen kötődnek a kultúrájukhoz, történelmükhöz és félnek, hogy elvesztik ezeket. 
Hú, de elkanyarodtam.
Szóval orrfújás. Ja, tegnap vettem orrsprayt. Törökországban nincs rhinospray plus. Ez szomorú tény. Úgyhogy Otrivint vettem. Szóval már kezdett kellemetlen lenni, hogy mindenki furán néz rám, mikor orrot fújok. Aztán Alival meg Ahmettel megvizsgáltuk a betegemet, akiről kell majd a reportot írnom. Aztán már Ali is nézett rám, mikor orrot fújtam, de ez már vagy 5 órakor volt. Mondta, hogy slowly, slowly. Nézem is, hogy nem mindegy nekik, hogy fújom az orrom. :D Aztán már annyira gyanús volt, megkérdeztem Ahmet-et:  Te figyu, Törökországban nem szabad orrot fújni? :D Röhögött, de lényegében ráéreztem. Szóval hát nem illik orrot fújni. Inkább szívni kell. :D:D Na, mondom, ezt nem hiszem el. Akkor ezért nézett ma rám mindenki ferde szemmel. Törökországban nem illik orrot fújni. Azzal semmi probléma nincs, ha valaki az agyáig szívja a dolgot szürcsögve (mint ahogy azt nap, mint nap tapasztalja is az ember. :D) . Szóval itt a magyarázat. Azért szívják az orrukat, mert kifújni illetlenség. Én meg azért fújom ki az orrom, mert azt hittem, szipogni illetlenség. :D Szóval így zártam le a napot. A megvilágosodással, hogy milyen udvariatlan voltam egész nap. :D Mert orrot fújtam. Egyrészt annyira kellett röhögnöm ezen a tényen (Ahmet-el együtt röhögtünk), hogy folytak a könnyeim, másrészt meg annyira rosszul éreztem magam, hogy gyorsan írtam is egy kör wats up üzenetet a csoporttársaimnak, hogy tökre bocsi, hogy orrot fújtam egész nap, de nem tudtam, hogy nem illik. De irtó jó fejek voltak, mert pl Nazim is írta, hogy hülyeségnek tartja ezt és ő se foglalkozik vele. Meg a többiek is írták, hogy "We love you christie, don't worry". Úgyhogy most már nyugodtan hajthatom álomra a fejem, nem nyomaszt többé az orrfújás dilemmája. Mondjuk hazafelé a buszon nem mertem kifújni az orrom. Alig vártam, hogy hazaérjek és trombitálhassak. Még mázli, hogy hétvége jön. Annyit fújhatom az orrom, amennyit jól esik.  Azért még mindig röhögök. Törökországban nem illik orrot fújni :D:D:D Kérdeztem is Ahmet-et, hogy mi a bevett szokás orrfújásra. Azt mondta, hogy a wc-n bezárkózva szokott orrot fújni a legtöbb ember. Mondtam is neki, ha én ma egész nap a wc-re jártam volna orrot fújni, nem sokat láttak volna :D:D Hát így van ez. Ahányszor rágondolok a helyzetre, röhögnöm kell. Ahogy fújom az orrom mindenki előtt, mit gondolhattak rólam? :D:D Nem illik orrot fújni. Micsoda szokás ez? Ahogy Ahmet mondja nekem minden olyan dologra, amin meglepődök idekint: "Welcome to Turkey!"