Na azt hiszem elérkeztem a törökországi életem első pocsék napjához… Az már úgy kezdődött, hogy tegnap este Ermanék felé menet csutakká áztam. Szakadt a hó, emiatt iszonyú dugó lett, emiatt nem jött a busz (semmi nem jött, mert minden ÁLLT.) Úgyhogy szakadó hóban kellett besétálnom hozzájuk Levent-től. Amikor megérkeztem, leültettek egy tál leves elé. Majd anne mondja, hogy nem kell megennem, ha nem ízlik. Pedig nem erről volt szó, hanem olyannyira szétfagyott a kezem, hogy nem maradt benne erő. Így nem bírtam tartani a kanalat (se). Így nem bírtam enni (se), így azt hitte anne, hogy nem ízlik a leves (se). Na, úgyhogy vártam, míg felenged a kezem és sikeresen bekanalaztam a levest. Na, ezek után ma reggel 6.30kor indultam Ermanéktól, hogy beérjek a munkába. (mert tőlük messze van a kórház). És a mai nap első szerencsétlensége már reggel 6-kor bekövetkezett, amikor is az élesen jelző ébresztőórámra rajtam kívül sikeresen felkelt már az egész család. Én békésen szunyókáltam a visító telefon mellett, a családi kupaktanács meg nem tudott egyezségre jutni a telefonom elnémítását végzendő cselekvést illetően. Hát igen, nem vagyok a reggelek embere... Aztán miután sikerült magamhoz térnem, gyorsan összekaptam magam és 6.30-kor már útra kész állapotban, menetfelszerelésben nyitottam a bejárati ajtót. Jaa, by the way, azt nem is mondtam, hogy a törökök (legalábbis itt Isztambulban mindenképpen így van) soha nem lépnek be a lakásba cipővel!! Mindig a folyósón veszik le és utána vagy kint hagyják, vagy behozzák az előszobába. De a cipőlevétel (és a felvétel is) a lakáson kívül történik. Úgyhogy erre nagyon kell figyelni itt, nehogy valahova belépjen az ember cipővel). Szóval, 6.30kor kilépek a folyósóra és nagy hévvel a lábamra rántom a csizmám. Abban a pillanatban érzem, hogy áááááá, tiszta víz belül (is)… Na, most akkor se tudok mit csinálni vele, irány a munka, ennél csak vizesebb lesz úgyis. Sikeresen elérek a metrohoz, ahogy a terv szerint kigondoltam, elmegyek Istoc-ba a metroval. Innen csak egy buszmegálló (de egy nagyon hosszú megálló) a kórház. Gondoltam tegnap, hogy Istocnál felpattanok a buszra és hopp, be is érek. Én meg csak vártam a buszt, vártam, vártam, semmi. Kezdett katasztrófa helyzetnek tűnni a szituáció a méteres hóval, az eltakaríthatatlan utak és a tömegesen gyalogló emberek látványa által. Komolyan mondom, ilyen mennyiségű havat Magyarországon se lát az ember… Gondoltam beugrok egy take away kávéra a buszmegálló melletti kisboltba, amíg nem jön a busz. Ahha. Angol semmi, én lenni jó testvér, inni kávé, nem csak török. Elvitelre. Majd a kezembe nyomott egy espresso 3 az 1ben tasakot és mondta, hogy 0.50 lira. Öhmm, oké. But would you be so nice and make it for me, please? Néz rám a szemecskéivel. Oké, akkor próbáljuk máshogy: You make coffe, I take coffe. Akkor megint csak a kezembe nyomta a 3 az 1ben kávé port. Hmm, oké, akkor majd megiszom a kórházban. Tessekürler, gürüsürüz. Úgyhogy kávét se ittam, busz sem jött.  Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után eljutott az agyamig, hogy itt aztán nem lesz buszozás. Úgyhogy nem nagy örömmel, de mérlegeltem: az egyetlen lehetséges megoldás egy taxi leintésének bizonyult. Bátorságomat összegyűjtve heves integetésbe kezdtem egy sárga autó láttán, ami hosszú, csúszós fékút árán, de végül megállt nekem (bár nem előttem). Persze english az nuku megint, szóval hagyatkozhattam a füleimre és bíztam abban, hogy felfogom azt, amit mond (törökül). Végül sikerült megértenem: fullosak a taxik, mert mindenki integet buszozás helyett (mivel nem igen tudnak járni a buszok), már van egy utasa (lásd: anyósülés), úgyhogy szálljak be, elvisszük a fazont, majd elvisz engem a kórházba. Mondom tamam, tessekürler. Úgyhogy vittük ezt a szerencsétlent a fene tudja hova (az ellenkező irányba), majd ONNAN, AHOL KITETTÜK AZ ÜRGÉT indította a taxi órát SZÁMOMRA. Na mondom, ez aztán az üzlet… Úgyhogy végülis azért is fizethettem, hogy néma utasként a hátsó ülésen elkísértem a fazont a taxi útján… Na mindegy, végül csak beértem a kórházba, ahol olyan kihaltság uralkodott, mint még soha. Csak a kollégáim, betegek száma kereken 0. Ez az arány a nap folyamán nem is nagyon változott. Összesen ha 2-3 beteg ért be a kórházba… Szóval mikor megérkeztem az osztályra, csurom vizes latyakos ázott fázott lábaimmal, gyorsan lerugtam magamról a lábbeliket és igyekeztem felmelegíteni a szétfagyott lábaimat. Na, a kollégáimnak se kellett egyéb. Látták, hogy pakolom a zoknimat és a csizmámat a fűtőre, az egyik kollegamtól zsír új zoknit kaptam, egy másik szerzett nekem medipol-os papucsot, a harmadik felajánlotta a saját papucsát, a negyedik pedig bevitte a csizmámat és a zoknimat az egyik kezelőbe és fizikoterápiás kezelésben részesítette az infralámpa alatt (akkora infralámpáik vannak, mint egy lószolárium). A terápia négyszer fél óra kezelés a panaszok elmúltáig ismételve fél órás szünet idővel. :D Úgyhogy délben már száraz csizmákkal vágtam neki az ebédszünetnek.
A mai nap nem címe nem a „megszakadtunk a munkában”. Az egyik kolleganőm pl se szó se beszéd befonta a hajam parkettába. Amúgy meg egész nap Ahmettel, Alival és Mustafával meg Can-al szórakoztunk. Szétröhögtem magam rajtuk, irtó jó fejek. :D Mivel betegünk nem sok volt, az egyik évfolyamtársam (aki tanult valahol némi kiropraktikát) megkezelte Mustafát meg Alit. Engem is megkezelt volna, ha engedem. Ez után kipróbálhattam azt a gépet, ami flexióra és extensióra is ad ellenállást (mindig ugyan akkorát) és méri a kifejtett erőt, amit beteg kifejt. Irtó komoly gép. Na, ezt próbáltam ki, végigcsináltuk a mérést, mindkét lábamon. A jobb lábam extensiója a legerősebb és a flexiója a leggyengébb. Aztán fél3 körül haza engedtek a kórházból, mert nem volt mit csinálni. Szakadó hóesésben hazaevickéltem, ekkorra már tényleg nagyon nagyon komoly havazás volt. Az autók hólánccal közlekedtek. Na, sikerült hazabuszoznom. De ekkor már úgy havazott, hogy az elmondhatatlan. Irtó sűrű pelyhekben esett. És erősen fújt a szél is, hihetetlen volt. Olyan hóátfúvások voltak, hogy az ember azt se tudta, merre megy… Én is eltévedtem egy kicsit, mert nem lehetett látni semmit az utakból. Úgy szétfagytam és szétáztam, hogy az elmondhatatlan. Én ilyet még nem tapasztaltam. A jeges szél úgy lehibernálta az arcomat, hogy úgy éreztem lefagy az AGYAM a koponyámon belül. Tényleg nagyon durva volt, soha az életemben ilyet még nem tapasztaltam. A sálam kőkeménnyé fagyott a nyakam körül és az átázott vizes nadrágom csípte a combomat. Nem bokáig süllyed az ember a hóba, hanem TOKÁIG. Valami döbbenetes. Miután hazaértem csak egy forró fürdőre vágytam, álmodoztam egy gőzölgő teáról és a meleg lakásról. Aha, csakhogy a lakásban se fűtés, se meleg víz, se áram, se semmi!!! Na, ennél jobb nem is lehet. 7kor kapcsolták vissza az áramot. Remélem immár végleg. Azt egyenlőre még nem látom át, hogy holnap miként jutok be a kórházba, de valami azt súgja, sehogy…

Tegnap is Ermanéknál aludtam. És ma is itt vagyok. Reggel rohadtul elkéstem a munkából, vagy egy órát késtem. Hol az eső szakad, hol kanadai havazás kínoz... Hát komolyan, mintha északra érkeztem volna. Borzasztó. Olyan havazások vannak, hogy ilyet még Magyarországon se lát az ember. Aztán az csak hab a tortán, hogy nem igazán takarítják az utakat. Illetve  ez nem igaz, mert igyekeznek, de az nem elég, mert csak sepregetik. És ha azt akarjuk, hogy ne legyen hó, akkor az igencsak szerény dolog. Úgyhogy csúszkál-mászkál az ember... Holnap pl nem kell az ittenieknek suliba menni. Hát ez meg milyen király már. Bezzeg nekünk anno akármilyen havazás is volt, suli is volt. Na mindegy. Persze dolgozni azt kell menni nekünk holnap. Úgyhogy indulhatok el 7kor, hogy beérjek 9re. Bár nem tudom, hova rohanok, mert a betegek nem érnek be, nagyon esik a hó és sokan lemondják a kezeléseket. Sok az üres járat emiatt, de már kikészítem a kollégáimat, ezért igyekeznek engem lefoglalni. Ma pl Alival mászkáltam a betegeihez. Mert Ahmetnek kevés paciense ért be a kórházba. Azt nem is meséltem még, hogy amióta itt vagyok Törökországban már 5 Lucky Penny-t találtam. Annyira hihetetlen, Ahmettel folyton ezen kacagunk. Ma pl egyet találtam délelőtt Basaksehirnél és délután is egyet Levent felé haladva. Ehhez képest mondjuk szétáztam, beázott a cipőm, a hó ráfagyott a hajamra és 30 percet kutyagoltam a csúszós utakon, mert gyorsabban lehet haladni (még havas csúszós úton is) gyalog, mint busszal a dugóval küzködve... By the way, hogy mégis minek építenek mindent ebből a márványkőből, az passz. Mert ha csak egy macskanyál csordul rá, akkor is hanyatt vágja rajta magát az ember, nemhogy hóvihar?! Na mindegy. Ma munka után idejöttem Ermanékhoz, mert anne testvérének szülinapja volt (igen!!!) és Petinek is. :( :) ÉÉÉÉS!!! Peti jön Istanbulba!!! Szülinapi ajándéka gyanánt. (nekem is szülinapom volt ma ezáltal). 
Úgyhogy minden rendben, nagyon jól érzem magam. A betegekkel is egyre jobb, már törökül mondogatom nekik a dolgokat. (hajlít, nyújt, lazít...stb). Ma Ali megengedte, hogy kezeljem a betegeket. Stretching, spasmus oldás, mobilizálás...stb. Jó volt. Alinak is egyre jobban megy az angol. Aztán állítólag kell majd valami reportot csinálnom egy betegről. Tetszőlegesen kell kiválasztani és aztán elő kell adni az évfolyam előtt. Néztem, MI??? Na nemár. De még nem biztos, mert csak annak kell, akik felvették a Clinical Problem Solving tárgyat. (és én asszem felvettem). De majd még megkérdezem Aysel Yldizt. Ha kell csinálnom reportot, akkor arról a lányról fogok, akiről már írtam. :) Áhh, amőgy holnap megint jön. Remélem jó passzban lesz. 
Holnap reggel felkelés, irány a munka, állítólag nagyon gáz lesz reggel. Már ma lezárták Basaksehirba az utakat, úgyogy ha akarnék, sem tudnék hazamenni. 

Péntek este Ahmettel megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk egyet várost nézni. (És a legenda beigazolódni látszik: a törökök tényleg nagyon nagyon vendégszeretők). Mivel a szombat a kórházban a gyógytornászoknak is munkanap, ezért megbeszéltük, hogy a kórháznál találkozunk munka után. (szombaton 13 óráig van munkaidő). Úgyhogy odamentem fél2-re (mert nekem nem kell szombaton dolgoznom) és elindultunk világot látni. Útba ejtettünk egy kajáldát, ahol egy tipikus bursai fogást rendeltünk, sajnos a nevét elfelejtettem, de nagyon fincsi volt. Írtam, hogy Ahmet bursai, úgyhogy ezért választottuk azt a menüt. Végül is, kivel egyek bursai kaját, ha nem egy bursai-val? :) Aztán célba vettük a Kék Mecsetet, metroztunk és villamosoztunk. Nagyon szép. Örülök, hogy Ahmet-el mentem és nem Ermannal, mert Ahmet vallásos, így sok mindent tudott nekem mesélni. Még azokat a díszes arab írásokat is tudja olvasni. A mecsetnél kaptam kendőt a fejemre, mert ugyebár anélkül nem lehet bemenni. Meg szatyit, amibe betehetjük a cipőinket. Mert ugye cipőben sem szabad bemenni) Tényleg gyönyörű a mecset, érdemes felkeresni. Aztán elmentünk a Galata Toronyhoz, ami nagyon tetszett. Tényleg az egész város belátható a toronyból. És egész ügyesen belőttem a városrészeket (váll veregetés). Jaa, és a török polgároknak csak 10 líra a belépő, turistáknak 25!!!! Úgyhogy Ahmet kért jegyet és meg okosan bólogattam. Mondtam neki, hogy majd mondom, hogy tamam, tesseküler, de mondta, hogy inkább ne szólaljak meg. :D Azt hiszem ebből arra következtethetek, hogy van némi akcentusom. Pedig már alakulok, már elhagytam az arabos H hang képzést. :D Miután lefújta a fejünket a szél a torony tetején, elmentünk a karaköyi gulluoglu-ba, ez egy nagyon híres neves cukrászda, a legfincsibb baklava itt kapható. Gyorsan betoltuk az édesség adagunkat (nameg utána a teát, ami sose maradhat el!!), aztán elváltak útjaink Ahmettel, mert én mentem Ermanékhoz, ő meg haza. Nagyon jól éreztem magam és irtó rendes, hogy elvitt mászkálni.
Mecidiyeköynél találkoztunk Ermannal az office-ban. Sajnos nagyon nagy veszteség érte a családot, mert pont előző nap meghalt a kutyusuk. :( Erman nagyon szomorú volt és én nem tudtam, hogy mit tudnék segíteni. :( Aztán elmentünk anne testvéréékhez vendégségbe, ahol mindenki nagyon aranyos volt, de senki nem beszélt angolul. De ez senkit nem zavart. Megismertem Erman nagymamáját is. Sajnos nem teljesen tudom, hogy kinek a kijének a kije, de volt a vendégségben 2 kisbaba. (mármint nem tudom, hogy kinek a kijének a kije a 2 kisbaba) Hát ilyen szuper jót is rég babáztam. Istenem, annyira imádnivalók. Az egyikük Daphne, a másik Yeida (gőzöm sincs, hogy kell írni a nevüket...). Én Daphne-val jöttem ki jobban, olyannyira, hogy nem akarta, hogy elmenjek. Nem akart az anyja ölébe visszamenni. Annyira cuki volt, hogy az valami hihetetlen. Mindenki kerekítette a szemét, hogy hogy varázsoltam el a kis Daphnét. :D (hahaha, spider nóta :D minden babaánál beválik, ezek szerint, nem csak Beni boo-nál) úgyhogy irtó jól éreztem magam. Kiéltem a kis vágyaimat. El is határoztam, hogy kerítek valami babázós munkát, hátha akad valami. Majd körül nézek. Aztán hajnali 1re "hazaértünk". Mármint Ermanékhoz. Mert ott aludtam. Mert folyton meghívnak. És mert szeretek ott lenni velük.
Vasárnap pedig Erman és én elmentünk végre a lovardába Tanyahoz. (aznap pont lovasat álmodtam. Álmomban valami versenyre készültünk, ahova mindenki jött a csapatból. Én meg nem a Makroval készültem, hanem mindig valami másik lóval. És álmomban tökre nem értettem, hogy miért is nem ülhetek Makron. Aztán rájöttem, hogy azért, mert Törökországban voltam. De mondtam a Bencének, hogy már visszajöttem, itt vagyok. De ő mindig kölcsönkért nekem valahonnan lovakat. Aztán valami régi narancssárga autóval mentünk valahová, a Zsófi, Eszti meg én és akkor autóbalesetet szenvedtünk. De nem ütöttük meg magunkat, meg semmi.) Aztán reggel mondtam Ermannak, hogy álmomban autóbalesetet szenvedtem. Kérdezte, hogy ezt most jelnek kell e vegyük? :D Aztán elindultunk és az első saroknál, ahol ki kell kanyarodni náluk 2 autó összement... De nem mi. És épségben megérkeztünk a lovardához. Iszonyú jó volt, olyan izgatott voltam, eszméletlen. Tavares (Tanya lova, aki nálunk volt nyáron) nagyon édes volt, adott nekem egy puszit. Tanya megtanította neki, hogy adjon puszit, nagyon vicces. :D Aztán ott volt UVZ is. Pont jött rá egy lány lovagolni. Úgyhogy már csak arra várok, hogy anyu elküldje nekem a lovas cuccaimat és Tanya sok szeretettel vár. Ezt mondta. Meg azt is, hogy majd ő elintézi nekem, hogy ne kelljen kifizetnem a 10.000 (!!!) líra tagsági pénzt. Hááá? Micsoda mázli. Különben biztos nem lenne esélyem lovat látni... :( 10.000 líra??? ááá... A hely amúgy elég pöpec, elmondása alapján régi, 100 éves istálló, de mondjuk nem látszik rajta. Van egy csomó pályájuk, az egyik alatt vezetékrendszer van, ami elszívja a vizet onnan, ahol túl sok van és eljuttatja oda, ahol porzik a pálya. Ja és olyan lelátó van ehhez a pályához, mint egy foci csarnok... De persze van fedelesük is. Ahhoz is van ám lelátó. Kaposvár feelingje van. De van még hozzá vagy 20 étterem, mindenhonnan rálátni a pályára...stb. Szóval elég jó kis hely, nagyon várom, hogy mehessek végre. Kicsit nekem Wintermuhle feeling. Ahol van egy kis hely, oda felhúztak egy istállót vagy egy pályát. De tattersal feeling is, mert nincsenek karámok. Amúgy épp ugró verseny volt. 
Aztán vasárnap Erman vitt el várost nézni. Sétáltunk Macka környékén és a Macka parkban, libegőztünk, elmentünk a Dolmabahce palotába. A palota irtó szép, a kert is csodás és a teraszok is, meg minden. Nagyon jó volt. És hála az ISIC kártyámnak, én 5 líráért bejutottam. Ermannak 15 lirája bánta... Sajnos az idegenvezetőnk nem remekelt nagyon, de azért a brossúrákból és a könyvemből sok mindent elolvastam. Szegény idegenvezető nem sok mindent mondott, de ha mondott valamit, akkor azt is dadogva szegény. Aztán este Gizem és én ementünk megnézni az 50-et. Hát, nekem nem tetszett. :( Amilyen jó volt a könyv, a film teljesen semmitmondó. Na mindegy, azért nem bántam meg, mert Gizemmel voltam és az már alapból jó. 
Aztán ma elmentem vásárolni. Amúgy is kellett vennem dolgokat a háztartásomba. Aztán mivel anya anno arra biztatott, hogy ne hozzak sok ruhát, inkább itt vásároljak, gondoltam épp ideje lenne kiegészítenem a ruhatáramat, hogy ne az egy hétre elegendő ruhatárból gazdálkodjak. Hát mit ne mondjak... Ha tudom, hogy ilyen árak vannak, akkor inkább fizettem volna még egy bőröndöt, hogy hozhassak ruhákat... Na mindegy...
Holnap lesz a Peti szülinapja. És én nem leszek vele. :(

"Csak egy dolog marad számunkra: megállunk és megbékélünk azzal, ami bennünk van. 
A megbékélés első lépése abból áll, hogy megengedjük önmagunknak azt, 
ami elől legszívesebben elfutnánk, ami bennünk marad, s így nem lehet lerázni."