Na azt hiszem elérkeztem a törökországi életem első pocsék napjához… Az már úgy kezdődött, hogy tegnap este Ermanék felé menet csutakká áztam. Szakadt a hó, emiatt iszonyú dugó lett, emiatt nem jött a busz (semmi nem jött, mert minden ÁLLT.) Úgyhogy szakadó hóban kellett besétálnom hozzájuk Levent-től. Amikor megérkeztem, leültettek egy tál leves elé. Majd anne mondja, hogy nem kell megennem, ha nem ízlik. Pedig nem erről volt szó, hanem olyannyira szétfagyott a kezem, hogy nem maradt benne erő. Így nem bírtam tartani a kanalat (se). Így nem bírtam enni (se), így azt hitte anne, hogy nem ízlik a leves (se). Na, úgyhogy vártam, míg felenged a kezem és sikeresen bekanalaztam a levest. Na, ezek után ma reggel 6.30kor indultam Ermanéktól, hogy beérjek a munkába. (mert tőlük messze van a kórház). És a mai nap első szerencsétlensége már reggel 6-kor bekövetkezett, amikor is az élesen jelző ébresztőórámra rajtam kívül sikeresen felkelt már az egész család. Én békésen szunyókáltam a visító telefon mellett, a családi kupaktanács meg nem tudott egyezségre jutni a telefonom elnémítását végzendő cselekvést illetően. Hát igen, nem vagyok a reggelek embere... Aztán miután sikerült magamhoz térnem, gyorsan összekaptam magam és 6.30-kor már útra kész állapotban, menetfelszerelésben nyitottam a bejárati ajtót. Jaa, by the way, azt nem is mondtam, hogy a törökök (legalábbis itt Isztambulban mindenképpen így van) soha nem lépnek be a lakásba cipővel!! Mindig a folyósón veszik le és utána vagy kint hagyják, vagy behozzák az előszobába. De a cipőlevétel (és a felvétel is) a lakáson kívül történik. Úgyhogy erre nagyon kell figyelni itt, nehogy valahova belépjen az ember cipővel). Szóval, 6.30kor kilépek a folyósóra és nagy hévvel a lábamra rántom a csizmám. Abban a pillanatban érzem, hogy áááááá, tiszta víz belül (is)… Na, most akkor se tudok mit csinálni vele, irány a munka, ennél csak vizesebb lesz úgyis. Sikeresen elérek a metrohoz, ahogy a terv szerint kigondoltam, elmegyek Istoc-ba a metroval. Innen csak egy buszmegálló (de egy nagyon hosszú megálló) a kórház. Gondoltam tegnap, hogy Istocnál felpattanok a buszra és hopp, be is érek. Én meg csak vártam a buszt, vártam, vártam, semmi. Kezdett katasztrófa helyzetnek tűnni a szituáció a méteres hóval, az eltakaríthatatlan utak és a tömegesen gyalogló emberek látványa által. Komolyan mondom, ilyen mennyiségű havat Magyarországon se lát az ember… Gondoltam beugrok egy take away kávéra a buszmegálló melletti kisboltba, amíg nem jön a busz. Ahha. Angol semmi, én lenni jó testvér, inni kávé, nem csak török. Elvitelre. Majd a kezembe nyomott egy espresso 3 az 1ben tasakot és mondta, hogy 0.50 lira. Öhmm, oké. But would you be so nice and make it for me, please? Néz rám a szemecskéivel. Oké, akkor próbáljuk máshogy: You make coffe, I take coffe. Akkor megint csak a kezembe nyomta a 3 az 1ben kávé port. Hmm, oké, akkor majd megiszom a kórházban. Tessekürler, gürüsürüz. Úgyhogy kávét se ittam, busz sem jött.  Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után eljutott az agyamig, hogy itt aztán nem lesz buszozás. Úgyhogy nem nagy örömmel, de mérlegeltem: az egyetlen lehetséges megoldás egy taxi leintésének bizonyult. Bátorságomat összegyűjtve heves integetésbe kezdtem egy sárga autó láttán, ami hosszú, csúszós fékút árán, de végül megállt nekem (bár nem előttem). Persze english az nuku megint, szóval hagyatkozhattam a füleimre és bíztam abban, hogy felfogom azt, amit mond (törökül). Végül sikerült megértenem: fullosak a taxik, mert mindenki integet buszozás helyett (mivel nem igen tudnak járni a buszok), már van egy utasa (lásd: anyósülés), úgyhogy szálljak be, elvisszük a fazont, majd elvisz engem a kórházba. Mondom tamam, tessekürler. Úgyhogy vittük ezt a szerencsétlent a fene tudja hova (az ellenkező irányba), majd ONNAN, AHOL KITETTÜK AZ ÜRGÉT indította a taxi órát SZÁMOMRA. Na mondom, ez aztán az üzlet… Úgyhogy végülis azért is fizethettem, hogy néma utasként a hátsó ülésen elkísértem a fazont a taxi útján… Na mindegy, végül csak beértem a kórházba, ahol olyan kihaltság uralkodott, mint még soha. Csak a kollégáim, betegek száma kereken 0. Ez az arány a nap folyamán nem is nagyon változott. Összesen ha 2-3 beteg ért be a kórházba… Szóval mikor megérkeztem az osztályra, csurom vizes latyakos ázott fázott lábaimmal, gyorsan lerugtam magamról a lábbeliket és igyekeztem felmelegíteni a szétfagyott lábaimat. Na, a kollégáimnak se kellett egyéb. Látták, hogy pakolom a zoknimat és a csizmámat a fűtőre, az egyik kollegamtól zsír új zoknit kaptam, egy másik szerzett nekem medipol-os papucsot, a harmadik felajánlotta a saját papucsát, a negyedik pedig bevitte a csizmámat és a zoknimat az egyik kezelőbe és fizikoterápiás kezelésben részesítette az infralámpa alatt (akkora infralámpáik vannak, mint egy lószolárium). A terápia négyszer fél óra kezelés a panaszok elmúltáig ismételve fél órás szünet idővel. :D Úgyhogy délben már száraz csizmákkal vágtam neki az ebédszünetnek.
A mai nap nem címe nem a „megszakadtunk a munkában”. Az egyik kolleganőm pl se szó se beszéd befonta a hajam parkettába. Amúgy meg egész nap Ahmettel, Alival és Mustafával meg Can-al szórakoztunk. Szétröhögtem magam rajtuk, irtó jó fejek. :D Mivel betegünk nem sok volt, az egyik évfolyamtársam (aki tanult valahol némi kiropraktikát) megkezelte Mustafát meg Alit. Engem is megkezelt volna, ha engedem. Ez után kipróbálhattam azt a gépet, ami flexióra és extensióra is ad ellenállást (mindig ugyan akkorát) és méri a kifejtett erőt, amit beteg kifejt. Irtó komoly gép. Na, ezt próbáltam ki, végigcsináltuk a mérést, mindkét lábamon. A jobb lábam extensiója a legerősebb és a flexiója a leggyengébb. Aztán fél3 körül haza engedtek a kórházból, mert nem volt mit csinálni. Szakadó hóesésben hazaevickéltem, ekkorra már tényleg nagyon nagyon komoly havazás volt. Az autók hólánccal közlekedtek. Na, sikerült hazabuszoznom. De ekkor már úgy havazott, hogy az elmondhatatlan. Irtó sűrű pelyhekben esett. És erősen fújt a szél is, hihetetlen volt. Olyan hóátfúvások voltak, hogy az ember azt se tudta, merre megy… Én is eltévedtem egy kicsit, mert nem lehetett látni semmit az utakból. Úgy szétfagytam és szétáztam, hogy az elmondhatatlan. Én ilyet még nem tapasztaltam. A jeges szél úgy lehibernálta az arcomat, hogy úgy éreztem lefagy az AGYAM a koponyámon belül. Tényleg nagyon durva volt, soha az életemben ilyet még nem tapasztaltam. A sálam kőkeménnyé fagyott a nyakam körül és az átázott vizes nadrágom csípte a combomat. Nem bokáig süllyed az ember a hóba, hanem TOKÁIG. Valami döbbenetes. Miután hazaértem csak egy forró fürdőre vágytam, álmodoztam egy gőzölgő teáról és a meleg lakásról. Aha, csakhogy a lakásban se fűtés, se meleg víz, se áram, se semmi!!! Na, ennél jobb nem is lehet. 7kor kapcsolták vissza az áramot. Remélem immár végleg. Azt egyenlőre még nem látom át, hogy holnap miként jutok be a kórházba, de valami azt súgja, sehogy…