Annyira sok minden történik mostanában, nem is tudom, hol kezdjem a beszámolót.

A hétvégén volt a Török Díjlovagló Bajnokság. Már pár hete konkrétan a versenyre edzettek a lovasaink, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel, de töretlenül. :) Aztán 2 nappal a verseny előtt Tanya felajánlotta a lovát és megkért, hogy induljak el vele egy-egy versenyszámban. Először nem is hittem a fülemnek, most tényleg felajánlottak nekem egy lovat versenyezni? De hogy? meg miért? meg miért én? meg most ez komoly? De tényleg komoly? Aztán amikor kezdtem elhinni, hogy tényleg mi is történt, akkor átváltottam a szokásos krisztis viselkedésbe: De úristen, addig már csak 2 nap van, én erre nem vagyok képes, nem vagyok elég jó, égés lesz, gáz lesz, béna vagyok...stb. Aztán Tanya helyrerakott, hogy ezt ő nem akarja hallgatni, tudja, hogy képes vagyok rá, ezért kér meg rá, meg tudom csinálni, lovagoljak neki, ne magamnak, gondoljak arra, hogy lesznek szép fényképek a versenyről, lovagoljak a fényképekért, és különben is akkor kezdjem el és szeretné látni az ellenvágta-lépés-vágta átmeneteket. MOST. Őőőő, oké. Erre nem lehet mit mondani, nyilván, összeszorítottam a fogam és hát elkezdtünk dolgozni. Keményen. Merthogy egy 22 éves ugró lovat kellett lovagolnom, GAMAIN-t, aki (édes drágaságom) egy hete értette meg, hogy mi az mélyen menni, támaszkodni és hogy nem frankó az átmenetekben kifeszülni és beejtett hátú zsiráfot játszani. Állítólag életében nem ment még mélyen lazán, lengő háttal, na, gondoltam magamban, ez elég nagy égés lesz. De ilyen 22 éves lovat én még nem láttam. Duracell nyuszi hozzá képest sehol sincs... Nyugi paszta nélkül nem is nagyon lehetett vele értelmesen dolgozni, annyira izgatott lett és mindent ő akart egyedül megcsinálni. Úgyhogy először szépen elmagyaráztam neki, hogy mielőtt duracell bomba módjára telivért megszégyenítően akarna vágta fokozást produkálni a hosszú falon, érdemes lenne X-nél megállni és köszönteni a bírókat, (esetleg szépen, zártan megállni pláne klassz lenne)... Szóval ilyen apró trükkök bevésésére volt 2 napunk... meg megtanítani neki, hogy mi az, hogy bal csizma, esetleg időnként reagálni is kéne rá, vágtában lehet röviden, összeszedetten is menni időnként, álljban nem kell totyorogni, tipegni, nem kell szélesen vigyorogva vicsorogni és a nyelv alá venni a zablát....stb. Meg nekem megtanulni tanügetni rajta, atyaég... Ilyenekkel töltöttük az időt. Meg intézni engedélyt a magyar lovasszövetségtől, meg elküldeni a török szövetségnek, meg lenevezni, meg bemutatni, hogy van egészségügyi biztosításom, meg bizonyítani, hogy amúgy tényleg lovas vagyok...stb. Úgyhogy összezsúfolódtak a tennivalók, de láss csodát, csütörtökre minden a helyére került, a lovacska is megérkezett a verseny helyszínre, hát akkor tényleg úgy néz ki, hogy én is versenyezni fogok. Első nap a cél az volt, hogy NYUGIBAN végigmenjünk, ne zsiráfkodjunk, ne ütemhibázzunk, ne ugorjunk ki a négyszögből, lovacska higgye el, hogy VAN bal csizmám és reagáljon is rá...stb. Úgyhogy egy precíz, ám háát, kicsit lagymatag programot lovagoltam, de igazából ez volt a cél, hogy óvatosan lovagoljak. Mert azt tudtuk, hogy nem fogja a lovacska lerúgni a csillagokat az égről a mozgásával, úgyhogy inkább egy pontos programot akart látni Tanya. Azt hiszem minden lovas álma az, amikor az edző a négyszögből való kisétálást fülig érő mosollyal fogadja. Nagyon jó érzés volt, hogy Tanya büszke volt rám és sikerült a lovacskájával rekord %ot lovagolnom. Bár csak 63%-ot sikerült elérnem, egy olyan pacival, akinél az 57-58% volt a megszokott, ez nagy előrelépés. Nagyon meglepődtem, amikor idegen emberek jöttek oda hozzám gratulálni. Ez nyilván olyan, hogy ők megszoktak egy képet a lóról, akivel most valaki más ment és valami mást produkált. Aztán a második nap már tudtuk, hogy mit is akarunk (én mondjuk 65%ot): lendületesebb lovaglást, kihozni a maximumot, ahogy Gyula bácsi mondaná: "ésszerűen kockáztatni". Szóval második nap céltudatosan, komoly tervekkel, elszántan ültem nyeregbe, a melegítőben 100x jobban ment, mint előző nap, stabilabb támaszkodással, szép átmeneteket és felvételeket tudtam lovagolni. Aztán a négyszögben már kicsit izgatott lett Gamain, megzavarta egy kocsi, sajnos nem tudtam elérni, hogy csak rám figyeljen, nem tudtam időben korrigálni és az ügetésfokozásból vágta spuri lett a végére sajnos, meg egyszer a hosszúfal mellől eltolta magát befelé, úgyhogy vért izzadtam, hogy a bűvös bal csizmámmal visszacsiklandozzam a fal mellé. Közben attól féltem, hogy rám csengetnek a bírok vonal elhagyás miatt. Én mondjuk magamra csengettem volna, de mint tudjuk, szőrös szívű vagyok... Szerencsére ők nem. Meg nekem nem tetszettek az ellenvágta félkörök, szerintem nem volt elég precíz, nem bírtam eléggé ívesen lovagolni, de legalább a vágta minősége jobb volt, mint előző nap. Ami meg szintén jobb volt, az az ügetés szárakat a kézből kirágatni rész. Kicsit csalódott voltam a hibák miatt, de jobb állapotban volt Gamain és ezt sikerült a bíróknak is megmutatnunk. Így a bíróktól kaptam 65%-ot, 65,5%-t, 66,6%-ot, a török bírónak sajnos nem sikerült elég jól lovagolnom, tőle 58,5%-ot kaptam, így összesen hasonló %-ot értem el, mint előző nap, de egy lendületesebb programot lovagoltam egy jobb állapotban lévő lóval. És bár nem a végleges %-ban, de elértem a 65%-ot. Sajnos nagyon kevés időnk volt felkészülni, de ha indulnék pár hét múlva újra Gamain-el, tudom, hogy sokkal jobban tudnánk teljesíteni, tudom, miket akarnék kijavítani, gyakorolni, és akkor talán sikerülne a végső 65%ot is elérni. De Tanya nagyon nagyon elégedett volt, sőt, mindenki a Sipahi Ocağı Lovas klubból. Úgyhogy én is örültem. Ha az edző boldog, a lovas is boldog. 
És azon gondolkoztam, hogy mennyi mindent köszönhetek a Xenophonnak is, hogy egyáltalán idáig eljutottam, hogy Gyula bácsitól fegyelmet és precizitást tanultam és ALÁZATOT, hogy Zsófiék ennyi féle lovat tudtak adni lovagolni és a sok edzést Zsófival. Most már értem, hogy miért mondta Bence mindig is, hogy nagy előny az, ha sokféle lovat lovagol az ember. És ezt idekint is folytattam. Itt is ültem minden féle lovon, a nagydíjas díjlótól kezdve, az 5 éves ugrólovon át, a nagydíjas ugrólovon keresztül kicsi lovon, hatalmas lovon, turbó dízel lovon, álmos lovon, ágaskodós lovon, érzékeny lovon, tompa lovon, tényleg mindenen. És igaz a mondás: a ló hátán töltött idő soha nem elvesztegetett idő. Akkor is, ha kicsit kecskécske a ló, tőle is lehet tanulni, minden lótól lehet tanulni és minden lótól kell is tanulni. És kell, hogy az ember nyitott szemmel járjon, figyeljen és tanuljon, amit csak lehet, mert aztán később talán kamatoztatni tudja. 
És nagyon szeretek itt lenni, imádom a sipahi ocağı klubot, irtóra élvezem, hogy ennyire sok lovat lovagolhatok, de azért nagyon hiányzik a XENOPHON. A Makro. A Zsófiék. A lányok. Viszont nagyon furcsa lesz csak a Makreszt lovagolni, itt már el se tudok fáradni az 5 ló után. :) Pedig emlékszem az elején azt hittem izomrost szakadásom lett, pedig csak brutál izomlázam volt. 

Szóval örülök ennek az versenyzős élménynek nagyon. Aztán jött a ráadás: a versenyzésem számomra ingyen volt, merthogy én itt dolgozok, ez is hozzátartozik a munkakörömhöz. Őőő, oké. Meghogy a fő cél az volt, hogy lássák a bírók, hogy tud a Gamain, ha akar, másrészt a kislány, aki versenyezni fog vele szintén higgye el, hogy nem az 56% a cél, hanem határ a csillagos ég és törekedjen precízebben lovagolni. Szóval úgymond én most nem magamért lovagoltam, hanem az egyesületnek, a kislánynak, Tanyanak. Így a költséget sem nekem kellett állnom. Tehát ténylegesen megszponzoráltak. Így lehetővé tették, hogy tapasztalatot szerezzek, gyakoroljak, újabb rutint szerezzek...stb

Aztán ma kijött a loviba a hivatalos fotós, aki kint volt a versenyen. Megnéztük a képeket, nagyon szépek. Aztán Tanya megajándékozott az összes kiválogatott képpel, merthogy nagyon hálás, hogy ilyen szép programot lovagoltam a versenyen. A fotós meg felajánlotta a videókat ajándékba. Csak úgy pislogtam. Most álmodom? De nem álmodtam. Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire rendesek legyenek velem az emberek? 

Aztán hazafelé a metrón elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt a sok élményt és elszégyelltem magam, mert eszembe jutott az a sok elkeseredett pillanat, mikor abba akartam hagyni ezt az egész lovazást. Kezdve a Favorit lovardában, amikor már mindenkinek volt saját lova rajtam kívül, amikor már csak én jártam edzésre iskolalóval, amikor rajtam kívül mindenki indult a háziversenyen, amikor Lombi elment, amikor Sol-Lynn-tól kellett elbúcsúzni, aztán amikor Sidney elment. A szívemből minden alkalommal kiszakadt egy rész. Az a rész, amelyikkel a leginkább imádtam őket. Aztán lett Cruz, és életemben először mentem külföldi versenyre. Aztán amikor Cruzt eladták, aztán lett Fidelia, de aztán amikor Fidelia lement legelőre és én soha többé nem tudtam bizonyítani vele. És minden versenyre úgy mentem, hogy most jó leszek, most ügyes leszek, hetekkel előtte megtanultam a programot. Annyira akartam jó lenni, bizonyítani, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, nem sikerült. Aztán jött Feini, most pedig itt van Makro. A mester, aki megmutatta, mi az a siker. Aki inspirál, hogy jobb és még jobb legyek és annál is sokkal sokkal jobb. A mester, akiért érdemes és aki fegyelmet és alázatot tanít. És nekem még fegyelmezettebbnek és még alázatosabbnak kell lennem. Mert tiszta szívemből imádom őt és azt akarom, hogy ő legyen a legboldogabb díjló a világon. És én mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, mert ő az én mesterem, a sporttársam, az én atlétám. 
És hálás vagyok anyunak, aki mindig mellettem volt ezekben a borzalmasan nehéz pillanatokban és hálás vagyok neki, hogy erején felül támogat és mellettem áll. És köszönöm neki, hogy nem engedte, hogy abbahagyjam a sportot és betoloncolt az autóba és kivitt az edzésre. Nélküle sehol se lennék. És köszönöm Papónak, hogy megtanított értékelni azt, amim van, még akkor is, ha én úgy éreztem, semmim sincs. 
Köszönöm nekik és köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem és támogatott. Mert végre eljutottam oda, hogy lássam a jövőmet, hogy céltudatosabb legyek, mint valaha, hogy tiszta erőmből küzdjek a céljaimért és hogy egy nap azzal az élménnyel feküdjek le aludni, amiért most a leginkább küzdök. 
Hiszen "If you can't stop thinking about it, don't stop working for it"