Alig bírtam felkelni, blablabla, szokásos reggeli szenvedés, ágyból ki, kontaktlencse be, fogkefe a szájba stb...
Már csak 2 percem volt a busz indulásig, mikor leértem a buszmegállóhoz, de érdekes módon a BUSZ NEM ÁLLT BENT A MEGÁLLÓBAN. Hát ilyen se volt még. Várunk, várunk, semmi... Közben már 5 perce el kellett volna indulnia a mi megállónkból... Aztán vagy 10 perces késéssel meg is érkezett... Nem voltam pipa, mert úgyis tudtam, hogy nincs értelme rohanni... Aztán tökre feldobta a kedvem, hogy végre újra láttam Kócoskát a buszmegállóban. Mert már egy ideje nem láttam és olyan rossz volt, nem tudtam, hogy mi van vele, attól féltem, hogy történt vele valami. De nem :) Jól van. Szerencsére. Aztán ahogy haladunk a busszal, egyszer csak azt veszem észre, hogy minden utas zsiráf módjára nyújtogatja a nyakát és merevítik ki a sasszemüket, hát nézem én is, hogy ezek mit néznek. Azt nézték, hogy hatalmas csőtörés volt valahol és zubogott le a víz az úton, úgyhogy a kocsiknak át kellett vágniuk a vízen, még a busznak is, olyan volt, mintha hajón lennénk, de leéért a kereke meg minden, de hatalmas víz volt. Nem is tudtunk a megszokott úton menni, mert elterelték a kocsikat. Gondolom ezért késett reggel a busz. Az elterelésnek köszönhetően LEVÁGTUK az utat. Hihetetlen, hogy ez a busz hogy megy. Komolyan mindent körbejár, tök nagy kerülőkkel meg minden. Tiszta dili. De hála a csőtörésnek és a terelésnek egy sokkal rövidebb úton mentünk. Szerencsére az én megállómat (ahol le kellett szállnom) már nem érintette a víz áradat.
Aztán kiderült, hogy Sila-val vagyunk, ő a supervisorunk, aminek tökre örültem, mert szeretem Silat, bár nem beszél angolul. Aztán kiderült, hogy 14 diák van 6 betegre... Úgyhogy Sila 2-esével vitte be a hallgatókat az ICU-ra, szóval megint meglehetősen bosszantóan szörnyen sok szabadidő szakadt a nyakamba. Mivel várni kellett. VOLNA. Mert én mondtam, hogy ok, addig, amíg nem kerülök sorra az ICU-ra, addig én csá, mentem Nazimmal dolgozni. És tök király volt. Jól döntöttem. Duplán, sőt triplán. Mert egyrészt nem hagytam, hogy elkeserítsen a helyzet, másrészt feltaláltam magam, harmadrészt meg mert nagyon jó volt Nazimmal. Csomó beteghez mentünk, volt, akit egyedül kezeltem, volt, akit együtt. Többek között volt egy SM-es beteg is. Végre. Valami új, valami más, kihívás. (Emese, majd még írok erről). 
Aztán kiderült, hogy holnap nem jönnek az évfolyam társaim, mert a campuson valami konferencia lesz és mindenki odamegy. Ez nagyon nagyon jó hír számomra. Ugyanis ez azt jelenti, hogy holnap egész nap enyém lesz Sila, engem fog bevinni az ICU-ra, csak engem fog tanítani egész nap és az összes beteget velem nézzük meg. Ráadásul a cuki Didem (csoporttársam) mondta Silanak, hogy én odavagyok a gyerekekért, úgyhogy holnap Sila elvisz a neonatológiára meg a gyerek ICU-ra is. Ahh, nagyon király, alig várom. És ha ezzel megvagyunk, megyek holnap Nazimmal dolgozni, mert nagyon sok betege van és a hallgatók nélkül nem végezne velük, úgyhogy megyek és segítek neki. Ez szintén nagyon nagyon nagyon jó, mert az összes beteget én fogom megkapni és csomó paciensem lesz egyedül. Persze mondták a nagyok, hogy nem muszáj bejönnöm, ha akarok mehetek én is a campusra. Hahhhhaaaa, nem, nem, én holnap már 8kor a kórházban leszek. Mindjárt meg is írom Silanak, hogy kezdjünk korán és dolgozzunk sokat. :) Én ezt szeretem, ha sok a munka, ha van mit csinálni és ha kérdezgetnek, ha gondolkozhatok. Nazimban az a jó, hogy tök partnerként kezel (mondjuk mindenki), kíváncsi a véleményemre, mint kollega véleményére és kérdéseket is tesz fel, amin lehet gondolkozni. És én is kérdezhetek tőle. Jaj, amúgy szegény Nazim, ma megláttam, majdnem megijedtem. A szeme körül tiszta lila volt meg piros, olyan volt, mintha dupla monoklija lett volna. Kiderült, hogy tök beteg volt a hétvégén, megállás nélkül hányt és a hajszálerei megpattantak. Ahh, nagyon durva. Szegény, tökre sajnáltam/sajnálom. Még most is beteg egy kicsit, köhög, fura a torka, nem mer enni normálisat, csak ilyen levest meg ilyesmit. És közben 10000 betege van és fizikai munkát végez. Szegénykém ott törölgette a homlokát a betegek között. Konkrétan folyt róla a víz. De tudom, hogy ez mennyire borzasztó. Amikor csomó gyógyszert szed az ember, tök rossz lesz a hőérzete, aztán csinál valamit, tökre leizzad, utána elkezd fázni. Ah, de azt mondta muszáj volt bejönnie. Ahmet is ezt mondta, mikor beteg volt. :S Miért kell ilyen betegen dolgozniuk itt az embereknek? Persze ha én köhögök kettőt meg két csepp vér folyik az orromból, már haza akarnak küldeni egy hétre. Hogy van ez? :D 
A mai beteganyag:
A megégett kislány, nála kontraktúrát oldottunk, szövetmobilizáltunk. amúgy sokkal jobban van, javul. És holnap megműtik végre, csinálnak kis bemetszéseket a bőrén, hogy ne legyen ennyire kontraktúrás. Utána jobban lesz valószínűleg, a kezelési tervet is majd módosítani kell. Könnyebben fog tudni járni és nem lesznek ilyen fájdalmai.
Volt egy csomó passzív kimozgatás, volt egy 1993-as arab srác, iszonyú szenzitív, valószínűleg Líbiában nem foglalkoztak vele, iszonyú kontraktúrás. Térd flexió kb 30 fok, ab-addukció is beszűkült, csípő flexió is kb 40 fok. Nagyon durva. És e mellé nagyon szenzitív, nem nagyon tolerálja a mobilizálást, szóval nem egyszerű. De! Kaptam tőle baklavát. Úgyhogy azt hiszem meg volt elégedve. Mondjuk azt is meg kell jegyezni, hogy nem nagyon provokáltam a fájdalom határait és szerintem nem voltam túl effektív, de sebaj, ma a lelkét gyógyítottuk. :) Voltunk egy másik arab betegnél, neki bal fv amp könyök alatt és alsó végtagok parézis. Nála erősítést csináltunk, fv-nál theraband, aztán ültettük, állítottuk majd sétáltunk. mankót használ a jobb oldalon, bal oldalról kellett segíteni és egyedül tudtam csinálni. Azért egy kicsit izgultam, mert nagy felelősség egy paretikus beteggel sétálni, ráadásul éreztem is, amikor kibillent az egyensúlyából. Ez fárasztó volt, mert nagyon koncentráltam meg fizikailag is fárasztó volt, de jól sikerült és élveztem. És éreztem, hogy a munkánk nagyon hatékony volt, és ez nagyon jó érzés. 
Viszont iszonyúan kétségbeejtően döbbenek rá napról napra, hogy minél többet akarok tudni, annál inkább realizálom, hogy mennyire keveset tudok. még. ...