A mai nap úgy kezdődött, hogy sikeresen felriadtam 7.10kor. Hát igen, nomen est omen, elaludtam. Egy picikét. Nem vagyok a reggel embere. Úgyhogy pik-pak összekészülődtem és irány a busz. Aztán mára is behavazódtunk ám, de legalább az a kibírhatatlan jégpihéket szállító szél elmaradt. Aztán 9 óra után egy picivel beestem az osztályra, már épp mondani akartam, hogy bocsi a késésért, mikor körülnézek és hmm. Egy diák sincs sehol. Nézem a gyakorlat vezetőt: Többiek?? Háát, még nincsenek. Tanulság: no para. Úgyhogy úgy aludtam ma el, hogy még így is én voltam az első. Valamit nagyon jól csinálok. És én még stresszeltem a buszon, hogy oda kéne szólnom, hogy kések 5 percet... :D Na, úgyhogy sikeresen beértem (időben), jöttek ismerős betegek és újak is. A legnagyobb élményt mára nekem egy lány adta. Csodálatos volt, tényleg, alig lehet szavakba önteni. Valahogy elesett és ütés érte a fejét, vérzéses stroke-ja volt, aminek hatására most teljes motoros aphasiában szenved, teljesen ép tudattal és megértési képességgel. Ez azt jelenti, hogy mindent ért maga körül, mindent ért, amit mondunk neki, de nem tud beszélni egyáltalán és az erős spasmusa miatt mutogatni se nagyon. Mondták a fiúk, hogy beszél 5 nyelvet, úgyhogy nyugodtan beszéljek vele angolul. Hát ezt tettem. És végül elkezdtem vele beszélgetni. Az egész kezelés alatt mellette álltam (a kezelése a Lokomat volt, minden lokomat kezelés fél óra) és bíztattam, ahogy láttam a fiúktól. Ugyanis nagyon fontos, hogy indítson izom kontrakciót, ő meg képes is rá szerencsére. Ezt mi pontosan látjuk a képernyőn a gépbe épített szenzorok segítségével, hogy a beteg mekkora erőkifejtést produkál. És a kezelés felénél odajött hozzám a vezető gyógytornász, hogy most kivételesen kiemelkedőek az eredményei a lánynak, ami minden bizonnyal nekem köszönhető. Nézek rá, micsoda?? Ne mondja már, ugyan, hülyeség. De mondta, hogy de, mert akkora löketet adtam neki, hogy úgy "járt" a gépben, mint még soha ezelőtt. Hát ezt az információt elég nehezen tudtam feldolgozni. Iszonyúan jól esett, szerintem ez akkora szó volt, amiről még álmodni se mertem volna. Most is alig fogom fel. Jön majd pénteken is, alig várom, hogy újra találkozzunk! Annyira partnerként kezelnek ott és igazi csapattagnak. Nincs semmi hierarchia harc, aki ott van az osztályon, az partner. Attól függetlenül, hogy épp paciens, hozzátartozó, ott dolgozó takarító vagy orvos. És ez azt hiszem olyan dolog, amiről mindig is álmodoztunk. Most valósággá vált. A csapatmunka hatalma és az összedolgozás ereje felbecsülhetetlen. Lehet szidni a törököket meg lenézni, de nem érdemes... Igazán van mit tanulnunk tőlük!! Kicsit le kéne vetkőznünk a büszkeségünket és önzőségünket, olyan csodák történnének, amire nem is gondolnánk. Úgyhogy nagyon jó kis napom volt. Nem mondom, hogy meg kell szakadni a munkában, mert azért annyira nincs sok beteg még most se, de azért akad teendő. Pláne ha az ember olyan levakarhatatlan kiskutya, mint én. A Lányoknak sajna nem volt ilyen sikeres napjuk, összefutottunk a countingban. Mesélték, hogy náluk tényleg senki nem beszél angolul. :( Nagyon szörnyű. Remélem megoldódik a probléma és biztosítanak számukra valamilyen megoldást. Bezzeg én ma még másik 2 lánnyal is tudtam beszélgetni angolul, ők is rögtön "megadom a számom, ha bármi van, hívj, aztán majd mehetünk együtt ide-oda"). Hihetetlenek, tényleg, nagyon nagyon kedvesek, aranyosak. Meg az évfolyam társaim is, nem úgy néznek rám, mint valami idegenre, hanem a társukká fogadtak. Teljesen hihetetlen. Úgyhogy nagyon szuper volt, ma már én is kesztyűt húzhattam és tényleg tevékeny csapattag kezdek lenni. Igyekszem megtanulni a Lokomat beállítását, pár dolgot már tudok is, de egyedül még nem boldogulok. De tudok benne segíteni és ezt nagyon élvezem. Ma is jó sokáig voltam, fél 5 körül végeztem. Utána bementem a Taksimra a telefon regisztrálást elintézni, de abszolút nem jártam sikerrel, sőt olyan ellentmondásos információkat kaptam, amikkel abszolút nem is tudok mit kezdeni. Meséltem Ermannak, mondta, hogy utánajár. Jaaa, amúgy vettem egy köpenyt, mert hiába kérdeztem meg még itthon ugye, hogy miben kell lenni... Simán elég lett volna kihoznom a köpenyemet a sok fehér váltóruha helyett... na mindegy. Úgyhogy ma vettem egy köpenyt. (Illetve fizikailag Erman vette, mert ő tudta hol a bolt, aztán elszámoltunk). Szóval tökre örülök a köpenynek, nem fogok kilógni a sorból. :) Aztán Ermannal találkoztunk Mecidiyeköynél, hazamentünk (nem igaz, a sofőr hazavitt minket), mert tegnap meghívott vacsira. Úgyhogy elmentünk, Taksimnál vettem anne-nak virágot (Papó, köszi a tanácsot, igazad volt!!), hogy ne menjek üres kézzel. :) Nagyon jó volt újra velük lenni, annyira hihetetlenül fantasztikus emberek és olyan szép, ahogy vacsi után ott ül a nappaliban az egész család. Úgyhogy vacsiztunk, teáztunk, majd Erman hazahozott. Nagyon rendes tőle, mondtam, hogy igazán nem szükséges, hazajövök metroval, de nem, mondta, hogy hazahoz. Úgyhogy hazahozott. :) Nagyon rendes. Amúgy megint azt akarták, hogy aludjak ott, de semmi cuccom nem volt nálam. 
Kíváncsian várom a holnapi napot.