Ma korán keltem, mert ismét várt Ázsia. Be kellett mennem a Kavacik campusra, hogy elintézzek pár papírmunkát. Többnyire (főként) a szerződésem dátum módosítását, hogy kint maradhassak az egész szemeszterre. (amit egyébként idekint mindenki magától értetődőnek vél). Szóval elbarangoltam Ázsiába a pecsétért és az aláírásért. Egész ügyes voltam (váll vereget), tanultam ám a múltkoriból és busz helyett inkább metróval mentem. Halic-nál kell leszállni. A megálló pont egy híd kellős közepén van és elfelejtettem, hogy merre kell mennem az Unkapani campus felé. De megkérdeztem a biztonsági őrt és útba igazított. (most már megjegyeztem: keresd a Galata tornyot, na és pont ne arra felé indulj, hanem a másik irányba). Így a campust is megleltem, a shuttle busz is megvárt. Így 9-kor már a buszon ültem. Mint régi ismerőssel futottam össze a mindefelé néző szemű bácsikával, úgy látszik, ő mindig ott van, ahol a shuttle. A múltkori merész húzásom után, most elővigyázatosan megkérdeztem: Merhaba, Kavacik campus? és közben mutogattam a buszra és vonogattam a vállam, hogy érezze, ez most egy kérdés. Rávágta, hogy igen, ez a busz megy Kavacik-ba. Na, akkor hoppálá föl, stipi stopi ablak melletti hely (nem mintha verekedni kellett volna bármelyik helyért is...) Aztán felszállt a buszra a szépszemű barátom és közölte, hogy 3 líra. Mondom mi 3 líra?? Ez ingyenes busz a hallgatók számára. Anyukád. Aztán szerencsére nem is volt apróm. Lebegtettem neki a 20 lírásomat a bal kezemben és a 2 darab 0.50-est a jobb kezemben. Válassz! Gyorsan megfutamodott a drága, így ismét ingyen utaztam az ingyenes buszon. Köszi. Még hozzátette, hogy nem baj, majd visszafelé kifizetem. Aha.. Győzzön a jobb!  Aztán persze dugóba keveredtünk, így a múltkori fél órás utat most egy óra alatt tettük meg, de legalább volt egy kis idő szusszanni út közben. Aztán a busz a campus környékén valahogy más útról közelítette meg a bejáratot, vagyis egy másik kapun vitt minket be. Először nem tudtam, hova megy. De ilyenkor csak körül kell nézni, ha mindenki nyugodt körülötted, akkor keep calm, várd ki a végét. És így is lett. Egy másik kapun érkeztünk meg, hogy elkerüljünk még egy 10 percnyi dugót. Mentem is Kevser Mercan-hoz. Jó volt újra találkozni vele, rettentően segítőkész. Mindenben partner. De tényleg, iszonyú kedves. Aláírta nekem a szerződést, elmentünk Aysel Yldizhez, hogy aláírja ő is. Ő is tök kedves volt velem. Volt fent a tanszéken egy férfi Aysel irodája mellett, meglátott, Aysel be akart mutatni neki, épp csak mondta a nevemet, erre a férfi :"áá, igen, tudom, ő a Kriszti, végre megismerhetlek, XY vagyok, az ortopédia department-ről, már mindenki rólad mesélt, el se tudtam képzelni". Nézek rá: MI VAN?? Erre folytatja: "Igen, a kórházban mindenki rólad beszél, a betegeim is rólad beszélnek, mindenki rólad beszél, nagyon kedvelnek." Na, ez már tényleg sok volt, muszáj volt leülnöm. Háát csak annyit nyögtem ki, hogy Thank you. :D Ezen annyira meglepődtem. Hihetetlen. Ez már a második ilyen iszonyú jóleső elismerés idekint. Még mindig nem hiszem el, nem is csinálok semmit. Annyira hihetetlen. Aztán megkértem Aysel Yldizt, hogy ugyan írjon már a gyakorlat füzetembe valami értékelést rólam. Mondta, hogy oké, oké, de akkor menjünk a XY-hoz, mert ez a tantárgy ő hozzá tartozik. Na, mondom, menjünk. Hát egy olyan cuki nő fogadott. Rögtön ő is: "de jó, hogy itt vagyok, hogy érzem magam, ha bármi kell, menjek hozzá, majd ő segít, mindent megold, hallotta, hogy milyen jól dolgozok a kórházban, a legjobb jegyet akarják nekem adni...stb". Huhh, mondom, ez így elsőre megint egy kicsit sok volt, de én is nagyon örülök. Erre folytatja: "Ők beszéltek Ahmet-el a kórházból és hallották, hogy hogy dolgozom meg milyen vagyok a betegekkel és ők megszavazták a legjobb jegyet nekem". Huha, mondom, hát a legjobb jegy az "E". Erre ő: "Miii???? Az E idekint a legrosszabb, az azt jelenti, hogy megbuktál". :D Hát, mondom, igen, de nálunk az E=above expectation. "Akkor be is írom rögtön." Hát, mondom, nagyon szépen köszönöm. De ő folytatja: "Na, de foglalj helyet" (huhh, na itt egy kicsit betojtam, hogy most mi lesz, vizsgáztat?) De nem, csak csevegni akart velem. Mert őket érdekli, hogy hogy érzi magát az ember, hogy miért pont a Medipolt választottam, hogy mit csinálok szabad időmben, hogy hol lakom, megvan e mindenem, kell e bármi segítség..stb. Tényleg hihetetlen. Úgyhogy ismét lehet szidni a törököket, csak hát nem érdemes... Van mit tanulnunk tőlük. Ez után végeztem is a papírmunkával, közben összefutottam pár évfolyamtársammal. Hát az is teljesen hihetetlen volt, mindenki úgy üdvözölt, mint régi barátot. A folyósó végéről integettek, mikor megláttak. Az egyik lány, akivel együtt voltunk a kórházban a gyakorlaton bemutatott egy lánynak, mert, mint kiderült, hallotta, hogy itt vagyok és mindenképp meg akart ismerni. Ő is erasmusos volt tavaly, ő (is) Lengyelországban volt. Aztán  azt akarták, hogy üljek be velük az órára, de még találkoznom kellett Kevser Mercannal, így ezt a lehetőséget kihagytam :) Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a szeretetet, de minden esetre én is nagyon kedvelem őket. Nagyon jó fejek, rögtön befogadtak. Nem érzem magam kívülállónak. Aztán megbeszéltem a tanárokkal, hogy milyen beadandót kell írnom. Az évfolyamtársaim már említették, hogy kell majd egy patient report-ot írni, amit elő is kell adni majd az osztály előtt. Na, én kaptam annyi haladékot, hogy nem kell előadnom, csak megírnom és odaadnom Ayselnek. Úgyhogy ki kell választanom egy pacienst, akiről meg kell írnom a fizioterápiás véleményt, majd kezelési tervet kell összeállítanom minden szempont figyelembe vételével. Hát, lesz munka. És erre van egy hetem össz-vissz. Mondtam is Ahmetnek, hogy bocsi előre is, de lesz egy kis fordítani való munkája. :D Szükségem van az összes dokumentációra, orvosi zárójelentésre...stb. :D De így legalább vissza kell majd menjek a robotic departmentbe, ahol eddig voltam. És így legalább újra találkozhatok az ismerős arcokkal. :) Úgyhogy örülök ennek a feladatnak. Remélem sikerül jól megcsinálnom. 
Miután mindennel végeztem az egyetemen már dél volt. 2 lehetőség közül választhattam: vagy várok 1-ig a shuttle-ra, hogy visszamenjek unkapani-ba, vagy megyek iett-vel (BKV). Huh, mondom, akkor inkább megyek iett-vel. Kevser elmagyarázta, hogy hol a busz megálló. Pont azon a kapun kellett kimennem, ahol reggel a shuttle behozott. Korábban azt se tudtam, hogy az a kapu létezik. :D De így tudtam, merre kell keresnem a busz megállót. Aztán meglepetésemre kb 15 perc alatt Levent-nél jártunk. Ismerős környék. A kinti családom révén már nagyon jól ismerem Leventet. Gyorsan át is szálltam a metrora. Minél inkább kötött pályás jármű, annál jobb és minél inkább föld alatt megy, még annál jobbabb. :) Úgyhogy felpattantam a metrora és nekivágtam a városnak. Nem volt konkrét tervem, csak mászkálni akartam kicsit, nézelődni. Gondoltam, jó kiindulópont lesz Taksim. Úgyhogy Taksimtól lesétáltam az Istiklal Caddesin egészen a Galata toronyig, majd annál is leljebb Karaköyig, majd a Galata hídig, azon át Eminönübe, a fűszerpiacra, az Új Mecsetbe. Ez után szembe jött velem a Topkapi Palace, majd a Kék Mecset környékére, majd a Cemberlitas. Ez után felpattantam a T1-es villamosra, ami Kabatas és Bagcilar között közlekedik, majd a villamosról a metrora, onnan a másik metrora, onnan a buszra és végül hazaértem. Iszonyú jó nap volt, rengeteget láttam, tele van a fejem élménnyel. Mindenki azt írja, hogy majd idővel biztos csökkenni fog az élménybeszámolóm. Lehet. De egyenlőre annyira vágyok arra, hogy kiírjam magamból azt, amit tapasztalok. Olyan, mint amikor régen a verseket írtam. Valahogy kell, jól esik írni. Mert annyira szuper dolgokat lehet látni és tapasztalni, hogy muszáj, hogy mindenki részese lehessen. Alig várom majd, hogy ha majd jöttök, együtt is felfedezhessük ezeket a csodákat. A csodákat, amik most az életem részévé válnak. A történelem, a kultúra, a múlt. Ahogy összefutnak a szálak, ahogy megvilágosodnak a múlt kis részletei, ahogy kiragadunk pillanatokat a történelemből és újra átéljük őket. Úgy érzem magam, mint egy vulkán. Megyek mindenfelé, mindenhonnan magammal viszek valamit, görgetem magammal tovább, eggyé válok vele. Kell a víz, a szomjúságomat oltani kell, a tüzet oltani kell, a tudásszomj, ami csillapíthatatlan, a vágy, ami kielégíthetetlen. A cél, ami el nem érhető, a küldetés, hogy mindenre emlékezzek, mindent, amit látok, olvasok, amit valaha megtapasztalok, örökre tudni akarom. Újra és újra át akarom élni, végiggondolni, megint elolvasni, visszamenni, magamévá tenni. Belül. Örökre, hogy ne csak tudjam, értsem is. Hogy ne csak nézzem, lássam is... Hogy elsajátítsam mindazt a csodát, ami itt van körülöttem. Ami nem kézzel fogható, ami több annál. Ami nemcsak kultúra, hanem művészet is, ami emberi sorsokat határozott meg, emberi életeket irányított, ami mindennapos volt, de nem mindenki számára. Mert amikor ott sétál az ember a több száz éves falak között, és nem vágyik másra, csak egy kis csendre, hogy átérezze, megértse, mi minden történt itt, kik jöhettek ide és kik nem, akik nem, azok miért nem. Mert nem "jó helyre" születtek, mert hibáztak, mert mások voltak? Miben dől el, hogy kik vagyunk, hogy kik lehetünk és kivé válunk? A múltunk már elmúlt, de valahol mégis közös, a jövőnk ezer felé ágazik? Hol a kapocs? Hát itt van, pont ezek a falak vezetik össze a sorsokat, itt találkozik újra a kultúra, csak kicsit nyisd ki a szemed és fogadd be, amit látsz. Ma én is ezt próbáltam. De nagyon nehéz. Ezért akarok visszamenni. Újra és újra és újra...