Ez is még a vasárnapi nézelődés emlékét őrzi. A Dolmabahce óratorony a Dolmabahce palota előtt található, nem a kertben, hanem a kerten kívül, a Boszporusz mentén. A torony (ahogy látszik) neo-barokk stílusban épült 1890-1895 között. II. Abdülhamid szultán megrendelésére. A 27 méter magas torony órája a francia Jean-Paul Garnier órakészítő mester keze közül került ki. 1979-ben az mechanikai órát részben átalakították elektronikussá, így ma már ezzel a tudattal kell csodálni a tornyot. 

II. Abdülhamid (vagy Abdul-Hamid) oszmán szultán 1876 és 1909 között uralkodott. Elődje V. Murád, utóda V. Mehmed. Liberális uralkodó volt, igyekezett reformintézkedéseket bevezetni, ezáltal a nyugati hatalmak is elismerték és támogatták. Trónra lépésekor kihirdette az oszmán alkotmányt, jelentős reformokat vezetett be az oktatás terén. Többek között 1900-ban megalakult az Isztambuli Egyetem. 

A Balkán térségben egyre több önállósodási mozgalmak, küzdelmek indultak már II. Abdülhamid szultán idejében is.
Az 1875-ös első nemzetközi balkáni konfliktus, a hercegovinai, majd bolgár törökellenes felkeléssel kezdődött (Bulgáriai 500 évig volt török elnyomás alatt). A Monarchia kezdetben a status quo (latin kifejezés, jelentése „fennálló állapot”, köznapi értelemben valamely dolog jelenlegi állapotának fenntartását, politikában az erőviszonyok, társadalmi struktúrák, rend fenntartását jelenti) fenntartásáért lépett föl, és csupán a török uralom modernizálását kezdeményezte. Később viszont, amikor Szerbia is hadba indult Törökország ellen, és a háború kiszélesedett, Andrássy és Gorcsakov orosz külügyminiszter találkozót kezdeményezett. A reichstadti találkozón 1876 júliusában a két nagyhatalom arról egyezett meg, hogy ha Szerbia győzelmet aratna, akkor miként osztozzanak a török fennhatóság alól felszabaduló területeken. ( A Monarchia annektálná Bosznia-Hercegovinát, Oroszország meg Besszarábiát). Azonban mindkét ország meglepetésére, Törökország képes volt legyőzni Szerbiát, sőt egészen Belgrádig nyomult. Az új helyzetben Oroszország beavatkozást sürgetett. Bár Gorcsakov felvetette a közös katonai akciót, kezdetben mégis saját érdekei szerint igyekezett diplomáciailag fellépni. A beavatkozás mikéntje körül kialakult orosz-osztrák vitát végül Bismarck döntötte el: Oroszország háborút indíthat Törökország ellen, a Monarchia pedig segítő semlegességet mutat. Így 1877- ben kitört a 1877-78-as orosz-török háború.
Már 1876-ban Szerbia, Bulgária és Montenegro fellázadt a török uralom ellen (miközben Isztambulban is állandó volt a politikai és pénzügyi bizonytalanság, a török adószedők kétszer is megpróbálták az éhező bosnyákoktól behajtani az adókat, miközben más tisztviselők óriási összegeket sikkasztottak el, pl hatalmas palotákat építtettek), ez pedig lázadást eredményezett, amibe 1877-ben az Orosz Birodalom is beavatkozott, kirobbantva így az orosz–török háborút. A harcok az orosz haderő győzelmét hozták, és a seregek megközelítették a török fővárost is, azonban a brit flotta térségbe vezénylése visszakozásra késztette II. Sándor orosz cárt. A török szultán, II. Abdülhamid fegyverszünetet ajánlott, amit a két fél 1878. január 31-én meg is kötött. Március 3-án San Stefanóban békeszerződést írtak alá a nagyhatalmak megkérdezése nélkül, a határok kijelölésénél figyelmen kívül hagyva az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött titkos budapesti egyezményt is (ami arról szólt többek közt, hogy az  orosz hódítás meddig terjedhet, és mely térségek tartoznak majd a Monarchia érdekszférájába. Egész Európát felháborította a  San Stefanó-i béke, mely figyelmen kívül hagyta a nagyhatalmak véleményét és többek közt a budapesti titkos egyezményt is. A béke értelmében megnövelték Szerbia és Montenegró területét, és megalakította a hatalmas kiterjedésű Bulgáriát. Andrássy az 1856-os párizsi szerződés megszegésével vádolta Oroszországot, és kezdeményezte egy nemzetközi kongresszus összehívását. Így az 1878-as berlini kongresszus felülvizsgálta a San Stefanó-i békét és előírta, hogy az orosz megszállás nem tarthat tovább 9 hónapnál, kimondták a Nagy-Bulgária feldarabolását (3 részre), továbbá visszavették Szerbiától és Törökországhoz csatolták a Novi Pazari szandzsákat.
Később II. Abdülhamid szultán igyekezett mindent saját kezében összpontosítani, igyekezett kiépíteni saját hatalmi rendszerét, így 1881-ben hatalmas összegű kölcsönt szerzett a környező országoktól.  Területi gyarapodást is elkönyvelhetett, hiszen megszerezte Krétát. A külföldi befolyás ellenére az utolsó pillanatig sikerült ellenállnia a nyugati hatalmak akaratának, és az agresszív kereszténységnek ellenálló "iszlám bajnokának" tekintette magát. A külföldiek jogait megkurtították, új vasútvonalakat építettek Mekka és Medina felé. Ez azonban nem sokat segített a rossz kormányzáson, és a szultán a Yildiz palotába barikádozta el magát, állandó halálfélelemben élve. Ez sem mentette meg a szultánt a gyanúsításoktól, aminek eredményeképpen kitört a forradalom és 1909-ben megfosztották hatalmától. Szalonikiben (rangját tiszteletben tartó) fogságba helyezték, 1912-től haláláig – itt hunyt el – az isztambuli Beylerbeyi palota foglya volt.

Órákon át olvasgattam a történelmet és iszonyú érdekes, ahogy összetalálkoznak az események az országok történelmében. És az a legszuperebb, hogy Törökország telis-tele van ilyen és ehhez hasonló történelmi hellyel. Alig várom, hogy újra jobb idő legyen és mehessek kulturálódni.