Az első igazi önálló napom. Túléltem. Sőt, nemcsak hogy túléltem, de megéltem, kiéltem minden pillanatát. Reggeli rutin után (iszonyú fura volt itt hagyni a lakást, olyan érzésem volt, mintha valamit itthon hagynék) irány a buszmegálló. Hmm, merre is kellene indulnom? (Tegnap este a tulaj elvitt minket Ermannal KOCSIVAL megmutatni, hogy mi merre van ("és akkor itt majd arra kell menned, én most erre levágom, de a buszmegálló ott van, ha a másik irányba mész, ott a másik busz van, aztán ott a metro, na, pont ttt, látod? Ilyen egyszerű megtalálni, csak elindulsz balra, bár én most a kocsival jobbra mentem, de te csak menj balra, ahol én balra mentem, ott meg menj jobbra és már ott is vagy.) hát igen. Szóval nem voltam teljesen biztos abban, merre is kell mennem, de bíztam a beépített térképemben (általában elég jól működő szerkezet, melyet születésem óta őrzök inside) és most se hagyott cserben. Úgyhogy megtaláltam a pályaudvart, sőt, még a buszomat is. Bár kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó buszra szálltam e fel, de rögtön feledésbe is merült eme csekély bizonytalanság, amikor ránéztem a buszon az órára, melyen ez állt: 08.54. Nézem, MIII????? Bakker, ezt hogy? Nézem az órám, amin ez állt: 7.54. Hmm, nézem a telefonomat, amit szintén ez állt: 7.54 (illetve addigra már 7.55) Oké, akkor ez kettő egy ellen az én javamra. Közben a busz is elindult, én is rajta voltam, az óra is 8.55-et mutatott. Leült velem szembe egy srác, igyekeztem kivenni, hogy vajon az ő órája kinek a pártján áll. És Victoria, Győzelem. A pontos idő (háp háp kacsatojás) 7.56. Tehát a conclusio: a buszon lévő óra nem járt jól. Oké, akkor most már megnyugodhatok és élvezhetem az utazás örömét. Fél órácska elteltével láttam a jobbomon a kórházamat. Gondoltam is, hogy hű, de király vagyok, akkor tényleg jó buszon ülök és majd amikor a kórházban kezdek, már tudni fogom a megállót. Nem tartott sokáig az örömöm, mert ezután olyan hatalmas dugóba keveredtünk, mint a csuda. Nézem az órám (amiről immár meggyőződtem, hogy jól jár) és nyugodt szívverések közepette tudatosult bennem, hogy akkora ász vagyok, mert bőven van még időm elérni a shuttle-t.  Ugyanis a tulaj elmondása alapján 1 óra 10 perc az út a busszal a lakásomtól az európai campushoz (Halic). Ezért én rászámoltam 1 óra 30 percet, hogy ne legyen probléma. Ígyhát megnyugodtam, még a dugó is belefért az időmbe. Ahha. A budapesti dugó talán, de az isztambuli nem. Amikor tudatosult bennem, hogy 6 perce állunk lecövekelve egy helyben, rájöttem, hogy lesz itt probléma. De nem baj, mert nekem csak 11-re kell beérni az ázsiai campusba és az is elég, ha a 10-es shuttle-al megyek át, nem a 9 órással. (mert A Lányokkal megbeszéltük, hogy találkozunk Halicnál a campus előtt, ahonnan megy át a shuttle ázsiába (Kavacik) a campushoz. Elvileg a 9 órás shuttle volt belőve, de a dugóban állva (ülve) lemondtam a 9 órásról és bíztam abban, hogy a 10 órást elérem. Hmm. By the way gőzöm sem volt arról, hogy hol is kéne leszállnom, mert már bár voltam Halicban, akkor a metroval mentem, de hogy a busz honnan közelíti meg, arról csak tippjeim voltak. Gondoltam, no problem, megkérdezem a mellettem ülő csajszit. Ahha, Do you speak englishre szépen mosolygott rám. Hát akkor próbálkozzunk máshogy. ME HALIC BUS GO YES/NO? és közben mutatni előre és vonagatni a vállat, hogy ugyan még hány órán át kell elviselnem a dugó unalmát, mondja már meg nekem, legyen olyan kedves. Annak ellenére, hogy a lány nem beszélt english, megtudtam tőle, hogy a busz szuper módon közeledik Halic felé, csak várjak türelemmel, majd ő megmutatja hol kell leszállnom. Egyébként mi járatban vagyok? áá, erasmus? az jó. És hol lakok? áá, az jó. Tessék, itt az Iphone-om, írd be a neved a facebookra, bejelöllek barátnak. Hát így lettünk barátok. És még a buszról is jó helyen szálltam le és még a 10 órás shuttle-t is elértem. Tanulság: Never ever busszal again, inkább walking sokat to the metro állomás és szállni át háromszor. Ezzel a napi eskümmel ültem be a shuttle-ba, ami a megadott helyen volt. Ekkor aztán jött egy férfi, benézett a buszba és elkezdett magyarázni. Törökül. Mint utólag kiderült, nekem. Csak hát problémái voltak a szemeivel és gőzöm sem volt róla, hogy rám néz. Ráadásul, mégis mit mondhatna nekem törökül? Mondom neki evet, Kavacik campus. Na, erre megint valami monológba kezd, amiből semmit sem értek, de szépen mosolygok és vonogatom a vállam.(mert immár rájöttem, hogy nekem mondja, akkor is, ha nem rám néz. Érdemes a cervicalis és a thoracalis csigolyák közti rotációs komponenst figyelembe venni, mert nála leginkább ez engedett következtetni arra, hogy kinek szánja a mondandóját). Végül kiderült, hogy nem ez az én shuttleom, az enyém majd jön ez után és 10-kor indul, szálljak le. Ok. Ezután izgalmaktól mentesen immár a jó shuttle-al átmentem Ázsiába a Kavacik campusra, amit már, mint régi jó barátot üdvözöltem (Ermannal voltunk már itt). Valami hihetetlen felemelő érzés tudni, hogy hova is kell mennem és még azt is, hogy hogyan. Így mentem az international office-ba, Kevser Mercan-hoz. Aztán felvitt engem a 4. emeletre (másik épületben), átmentünk az udvaron és a kosárpálya mellett, azonban a 4. emeletre felére Aysel Yildiz, a koordinátorom sehol. A telefont sem veszi fel. Hmm. Nyilván órája van. Némi fakultatívan eltöltött fél óra után immár ott láttam magam előtt a koordinátoromat. Akinek az angol, hát hogy is mondjam, nem a legjobb barátja. De sebaj, elmondja ő angolul. Maximum én nem értem. De mivel az irodában összefutottunk 3 leendőbeli csoporttársammal (akik közül az egyik beszéli az angolt, a másik inkább megérti, de nem beszéli, a harmadik pedig mellesleg albino). Na, mondtam is magamban, ez aztán a csapatmunka. Amit megtudtam: holnap "reggel" 9kor kezdünk a kórházban neurológiával. Aztán összefutottunk A Lányokkal a campuson, VÉGRE! És magyarul beszélgettünk. (Evcsi, Dia, Zsófi, a dietetikusok, mi vagyunk kint az egyetemünkről). Együtt vissza-shuttle-oztunk Halicba és gondoltuk, elintézzük a student cardot, amivel olcsóbb lesz a közlekedés. Ehhez először irány a bank, ott befizetni 10 lirát. De ez a procedúra korgó gyomorral nem kivitelezhető, úgyhogy beültünk egy cuki bácsikának a kajáldájába. Vele egész jól tudtunk kommunikálni, törökül kértünk, törökül fizettünk, sőt, törökül kértünk útbaigazítást is. A bankunk megtalálása után lóbáltuk a cetlinket, amit az egyetemen írtak segítségül, ha olyan ügyintézővel futnánk  véletlen össze, aki nem beszél angolul. Az ügyintéző végül is beszélt (legalább is ezt állította), de  a számkiadós bácsi nem. Úgyhogy jól jött a cetli. Ekkor még nem is gondoltuk volna, hogy a neheze még hátra van. Oké, akkor most irány a tünelnél lévő BKK, azaz IETT iroda. Hmm, oké, hiába kértünk útbaigazítást, csak mentünk, mentünk. Éreztük, hogy valami nem oké, ugyanis ha az ember mindig egy irányba fordul a sarkon, előbb utóbb ugyan oda fog érkezni, ahonnan elindult. Hát igen. A gyakorlatban is így van. Aztán Dia megtalálta a földkerekség legsegítőkészebb lányát, aki eljött velünk (bakker, akkora léptei voltak, hogy konkrétan kocogtunk utána. pont mint a kiscsibék a tyúk után). Felszállt velünk a tünelre, bejött az IETT irodába, számot húzott nekünk. Vagy 15 percet áldozott ránk az életéből. Ekkor Evcsi: "De kár, hogy nincs nálunk valami csoki, amit odaadhatnánk neki". Ahhaaaa, de nálam volt egy mágnes, amit Kevser Mercannak akartam volna adni, de végül nem adtam oda, mert a titkárnőjével egy szobában volt és az olyan hülyén jött volna ki, ha csak egyet adok nekik, mert mindketten ugyanannyit foglalkoztak velem. Úgyhogy volt nálam egy bp-i mágnes, amit így odaadtam ennek a jófej lánynak. Tök cuki volt, úgy örült neki. Most tutira ő is ezt meséli a barátjainak. De tényleg rengeteget segített nekünk. Úgyhogy így lett végül student kártyánk, hogy olcsóbban élvezhessük az isztambuli közlekedést. Ekkor már 4 óra volt, Diával sétálgattunk kicsit, már épp a Galata toronynál voltam, mikor Erman felhívott. Úgyhogy összefutottunk a Taksimnál, váltottunk pár szót, aztán mondta, hogy kész vannak a szőnyegeim, hívta őt a tulaj. Erman útbaigazított, hogy hogy jöjjek haza, 10 perc alatt megvitattuk, hogy menjek busszal. Hmm, mintha lett volna reggel egy fogadalmam...  De meggyőzött (meg én is magamat), hogy mégis jobb lesz, ha most megint buszozok, a tulaj kijön értem az állomásra, elvisz a boltba és utána lerakjuk a szőnyegeket. Elmentem villamossal az Eminönü-i busz állomásra és megkerestem (a szakadó esőben) a buszomat. Szuper. Akkor most nyugodtan olvashatok, nem kell figyelnem, mert a végállomásig megyek. Elő is vettem a sötétet. Aztán ha én azt hittem, hogy a reggeli dugó dugó volt, akkor bizonyára nagyot tévedtem. Az nem volt dugó. De ez az esti, na ez dugó volt. Valami borzalmas volt. És fültanúja voltam egy másik fajta dudálásnak is. Mert eddig még csak azt a 'figyelj, mert jövök' típusút hallottam. Na, most bőven volt lehetőségem megcsodálni a 'dugóban állok, de menni akarok' típust is. Ezt a fajtát nem szeretem. Ermannal forró dróton értekeztünk, mert ő riasztotta a tulajt, hogy mikor kell értem jöjjön a pályaudvarra. hihetetlen volt, de mindig csak annyit kellett mondanom: Yes, still on the bus... Aztán mikor több, mint 2 óra után végre leszálltam a végállomáson, felvett a tulaj és a felesége, elmentünk a boltba, majd haza és leraktuk a kitisztíttatott szőnyegeket. Na, e tulajt sem zavarja, hogy nem értem, mit beszél, ő mondja, mondja, azért egy pár dolgot sikerült elcsípnem: "Ez itt a feleségem" "Mondjad meg az anyukádnak az interneten keresztül, hogy jó a lakás és minden szép" "a laptop töltőt át tudod dugni a másik konnektorba, mert úgy kényelmesebb". Mondom neki tamam, evet, tessekürler. majd megint tamam és evet és ha ezt a szabályt követem, akkor egész hamar el is mennek. Úgyhogy így maradtam egyedül a lakásban. Csak én és a szőnyegek. Gyorsan takarítottam, berendezkedtem, aztán mára már nem is tervezek mást. Holnap irány az első munkanap.